Tíz évvel a nevem megszerzése után a háborúnak vége, mindenki lecsillapodott, de a szétszakadt Németországból mennünk kellett. Hans úgy döntött, hogy az újonnan létrehozott Havasföldre költözünk. Ez az ország a Csehszlovákia és Magyarország közti határvidékből áll és nagyrész az ott élő magyarság miatt a hivatalos nyelv a magyar. Gondolom nem volt véletlen, hogy pont ezt a nyelvet kellett tanulnom, valószínűleg előre eltervezte ezt is…

        Az óriási kastélynak is mondható ház és a hozzá tartozó elkerített birtok egyre inkább hasonlított a könyvekben leírt vámpírok lakhelyére. Voltak szolgáink is, én pedig egyre inkább úrnak hittem magam, pedig még mindig a legaljának számító egyes szintűekhez tartoztam. Csak találgatni tudok, hogy mikor és hogyan következik majd be a második szintűvé válásom, de már várom a napját, hogy Hanshoz hasonló vámpírokat teremtő lény lehessek. Addig is élem az életem, ahogy tudom.

        Mivel rengeteg pénzünk volt a sikeres üzletek miatt, megengedhettük magunknak a bőséges és minőségi éjszakai táplálkozást.

        Az egyik éjszaka alkalmával kísérletezős kedvemben voltam, húsz nővel és öt férfival végeztem. Ittam a mellükből, a combjukból, a nemi szervükből, haraptam őket, ahol tudtam. Egy fiatal, huszonéves lány olyan kéjes sikolyt hallatott mikor a combja belső feléből kezdtem inni, hogy napokig kísértett a hangja. Nem tudtam kiverni azt az izgató hangzást a fejemből, így állandóan kerestem ezt az élményt, de túlzásba vittem. A rendőrség ugyanis felfigyelt a dologra és kezdte keresni a sorozatgyilkost. Engem ez nem nagyon zavart, de Hansot annál inkább, ezért megálljt parancsolt, sajnos.

        Két hét kihagyás után pedig elmentem sétálgatni, hátha találok magamnak valami kóborló lelket, de annál valami érdekesebbe botlottam bele… Kissé megviselt az éhség és a gondolat, hogy sorozatgyilkossá váltam, de úgy gondoltam mit tehetnék, végül is már nem vagyok ember. Ezért is mentem el kiszellőztetni a fejem és keresni egy kis nassolni valót, amit viszont találtam az más volt. Egy csapat fiatal vett körbe egy jól öltözött lányt, molesztálták, próbálták a magukévá tenni, akarata ellenére, természetesen. Csatlakoztam a csapathoz, de nem velük voltam, a lány nekem is kellett, a férfiakat pedig utáltam, ezért odamentem és elkezdtem ütni őket. A Hanssal való harcművészeti edzések meghozták a sikert és mind a hatot sikeresen megöltem. A lány viszont ott állt még mindig, meg se moccant, nem menekült, csak bámult rám, a szörnyre, aki épp most ölt meg hat embert. Normális esetben kergetnek kellett volna, ha utol akarom érni, de ő nem futott el, mintha várt volna rám. A véres kezeimre és a kivillanó szemfogaimra, és akkor egy meglepő kijelentés hangzott a szájából.

        - Köszönöm.

        Nem tudtam hova tenni a dolgot, más sikítva rohant volna rendőrért.

        - Nem zavar, hogy most öltem meg hat embert?

        - Miért zavarna? Az jobban zavarna, ha nem tetted volna.

        Csak így? Ennyi neki az élet? Mintha vámpír lenne, mint egy második szintű. Ilyen lenézést legutóbb azoktól tapasztaltam, meg sokszor a mentoromtól is.

        - Nem félsz tőlem?

        - Kellene?

        Mégis ki ez a lány?

        - Én egy vámpír vagyok. Még most sem félsz?

        - Tudom, hogy az vagy. Egyes szintű úr. Hogy is szólíthatom a megmentőmet?

        Már előttem is találkozott halhatatlannal vagy ez micsoda? Csak álltam ott némán.

        - Most meglepődtél azon, hogy tudom mi vagy? Már találkoztam a fajtáddal.

        - Adalhrd Walz.

        Összezavart egy kicsit, de elkezdtünk beszélgetni és valahogy elment a kedvem attól, hogy kajává tegyem. Megszántam mikor megtudtam, hogy épp aznap dobták ki otthonából, ezért elhívtam és aznap reggelre már a bősi kastélyban voltunk. 

 

Yuu Solk

 

előző rész        előző fejezet