Furcsa egy lány, még a nevét se tudtam meg, pedig órákon át beszélgettünk tulajdonképpen a semmiről. Aztán bedugtam a szobámba és elaludt én pedig lementem a folyosó végi íves lépcsőn és szembetalálkoztam Hansszal.

        - eju nif mm viol? (Ki ez a lány?)

        Az idők során behozta ezt a szabályt, hogy fejlődhessen a tudásom és már kizárólag Íninül beszélünk egymással, ha idegenek nincsenek a környéken.

        - en otuem. (A vendégem.)

        - itere ixégy ennetuotteniv zto lo zsiem óte. itre ixégy áleim léze, fenit nortorron? (Megint idehoztál valakit az engedélyem nélkül. Nem mondtam még, hogy veszélyes?)

        - íkhozevéte, kk szényszil itjokulsze. (Nyugi, nem fogom megenni.)

        - itre nif mm táva. kol eszkleré totuve drán u? (Nem ez a gond. Tudod egyáltalán mi ő?)

        - fenit-fenit drán? rik, itre? (Hogy-hogy mi? Ember, nem?)

        - ce rativY nifí? iteixorinim it gék ixégy itevo uo. (Biztos vagy ebben? Gondolom meg se kérdezted.)

        Elhallgattam, mert tudtam, hogy igaza van, akár ellenség is lehet. Amíg Hans itt van, addig nem történhet nagy baj, de egyszer nekem is el kell kezdenem a magányos életem. Túl könnyelmű vagyok, még mindig túl emberi. Jobban meg kellene gondolnom, mit teszek, mi van, ha tényleg ellenség? Egészen megkedveltem, képes lennék végezni vele, vagy hagynám, hogy kínozzon?

        Azt hiszem, az első dolgom lesz ezt megkérdezni tőle miután felébredt és megtudtam a nevét.

        Csendben belopóztam a szobámba, de nem kellett sokat várnom az ébredéséig, alig pár perc múlva már mocorogni is kezdett és láttam, ahogy nyílik a szeme.

        - Felébresztettelek?

        - Nem.

        Azzal a százhatvan centijével szinte elveszett az ágyamban, mint valami tizenéves kislány. Mosolyogtam is egyet a látványon, ráadásul kiscica módján nyújtózkodott. Nagyon aranyos, már még kevésbé akarom megenni.

        - Egyébként hogy hívnak?

        Kissé furcsán nézett rám, de aztán ráeszmélt valamire és a takarót a szája elé kapva pirult el.

        - Szilvia.

        Illett volna a vezetéknevét is mondania, de ennyi egyelőre elég nekem, már megtudom szólítani.

        - Mit csinálsz?

        A sötét, ablaktalan helyiségben talán nem is látta mit tartok a kezemben, de az még mindig furcsa, hogy nem fél tőlem, vagy talán, amiatt kérdezte ezt?

        - Olvasok, de mondd, még mindig nem félsz tőlem? Egyedül vagy egy vámpírral egy sötét szobában és a kijárat ott van.

        Az ággyal pont ellentétes felén volt a szobának az ajtó, én pedig a kettő között ültem.

        - Ha eddig nem bántottál, már nincs miért félnem tőled.

        - Furcsa egy ember vagy te…

        Talán erre reagálva elárulja, ha nem az.

        - Annyira azért nem.

        A takaró még mindig az arcába lógott, de láttam, hogy mosolyog. Ebből viszont nem tudtam meg semmit…

        - Ember vagy egyáltalán?

        - Talán vámpírnak nézek ki?

        Még én éreztem magam kellemetlenül, hogy így felfortyant a kérdésemtől…

        - Őőő nem.

        A szemével kutat, tudtam, hogy észreveszi…

        - Hol vannak a ruháim?

        - Gondolom, épp mossák őket.

        Még a szobából kifelé jövet szóltam egy cselédnek a vendégemről, valószínűleg az ő műve lehetett.

        - Akkor mit fogok felvenni?

        A hangos, haragos hang úgy sértette a fülemet, mint egy kés pengéje. Ez a nő tényleg nem félt tőlem, én viszont egyre inkább tőle. Röhej… az enni való visszabeszél…

        - Nem kell aggódnod, rengeteg női ruha van itt, biztos akad olyan, ami jó rád.

        - Ajánlom is!

        Az érdekes kis beszélgetésünk után szóltam egy cselédnek, hogy hozzon neki ruhát, aztán távoztam volna, de azt mondta nem kell. Nem vagyok elrontója semmi féle élvezetnek, ez viszont akkor is furcsa. Általában egy nő nem kezeli ennyire könnyen a férfiak előtti öltözködést. Azt is furcsállom, hogy nem esett a bűvöletembe, ennek ellenére nem is fél tőlem. Valami biztosan nincs rendben vele. Hansnak talán igaza van, nem ember, de ezt még nem tudtam meg.

Yuu Solk

előző rész