Hosszú ideje már, hogy az emberlétet elhagytam, és most végre teljes mértékben meg is szabadulok tőle az új nevem által.

        - Gyere, Adalhard!

        Én pedig hűséges kiskutya módjára követtem őt egy öt méter hosszúnak tűnő folyosóra, de ahogy mentünk egyre előrébb, feltűnt valami. Hiába teszem egyik lábam a másik elé, valahogy nem jutok közelebb ahhoz az ajtóhoz, sem távolabb az előbbi teremtől. Magam mellé, alá és fölé nézve láttam a haladást, mégsem éreztem.

        - Ne aggódj, mindjárt ott leszünk.

        Láthatta, hogy nem értem igazán a dolgokat és ezért elmagyarázta.

        - Ez a hely sokkal nagyobb, mint gondolnád, mellettünk tíz szoba van a fal túloldalán, de az érzékeket becsapják. Az újoncokat mindig megtévesztik ezzel, minél inkább jelentéktelennek érezzék magukat.

        Nem mintha eddig nem éreztem volna, még ez is kellett, az első szintűek tényleg valami kis szolganépnek számíthatnak.

        - Pánik folyosónak is hívják, mert a közepén bármerre indulsz el, nem kerül közelebb semmi. Láttam már pár újoncot halálfélelemmel az arcán kapálózni itt.

        Mennyit kell még menni?

        - Azt hallva, hogy ez csak egy megtévesztés, kissé lenyugodtam, de még ott volt a félelem így is. A szívemet éreztem dobogni a torkomban, pedig már rég nem ver. Hiába lettem szörny, egy ilyen jelentéktelen dolog is megijeszt, szánalmas.

        - Pár lépés és ott vagy.

        Pár lépés? Nekem valahogy hosszabbnak tűnt a távolság, de tévedtem. Hirtelen az orrom elé került a hatalmas faajtó, amit épphogy nem fejeltem le.

        Hans nyúlt a feketére festett, díszes kilincsért és kinyitotta az ajtót, ekkor hallottam a hátam mögött a másik záródását. Megfordultam, de senkit se láttam.

        - Miért csukták be?

        - Nem csukták be. Az az ajtó összefonódott ezzel.

        - Összefonódott?

        Választ nem kaptam, miért is kaptam volna. Utána is, hiába próbáltam kérdezni, sosem válaszolt. Előttünk viszont egy aggodalomra okot adó kép bontakozott ki, még egy folyosó. Kezdtem tényleg megijedni, látván a keresztben haladó szűk járatot, aminek se eleje, se vége.

         - Gyere csak!

         Megnyugodva tapasztaltam, hogy ez már nem volt olyan, de belépve egy másik ajtón újabb furcsaság tárult a szemem elé.

         - Tudod, ezt nem sokan láthatják.

         A falak fehérek voltak, de nem a vakolat színe, valami más anyag, egészen idegen tapintással. Olyan sima és csúszós volt, ráadásul tompán fényes is. Már kezdtem azt hinni, hogy ezután is egy folyosón fogunk kikötni, de a furcsa, magától nyíló ajtó után már emberek fogadtak. Persze mellettük valami gép is, amit Hans fejére tettek és megjelent a nevem egy zavaróan fényes képen: Adalhard Walz = Ura. A gondolataim, sehogy sem voltak képesek nyugton maradni, a szemem is folyamatosan kutatott, hogy minél több megmaradjon a teremből az emlékeimben.

        Kiértünk. Örültem is meg nem is, kissé fájt, hogy elmegyünk, annyira kíváncsivá tettek.

        - Nos, mi lett a neved?

        - Hogy-hogy mi? Te adtad. Nem emlékszel?

        - Nem. Senki sem tudhatja rajtad kívül, csak akivel közlöd, de nem muszáj nekem elmondanod.

        Vajon bízhatok ennyire Hansban? Talán jobb lenne titokban tartani, a fehérek miatt. Hiába a mentorom, nem bízhatok benne sem, hiszen maga mondta, én csak kísérlet vagyok. Könnyen megszabadul tőlem, ha nincs rám szüksége már. Belegondolva, semmi okom a bizalomra, mégis . .. A nevemet akkor sem kapja meg. Így jobb lesz.

 

Yuu Solk