Csodálatos táj terült el a szemem előtt, az Alpok. A hófödte hegycsúcsok olyanok voltak nekem, mint az óriások, égbe törő alakok, hiszen nálunk egy sem volt. Élveztem az utat, az ismerős hideget, de a szétkopott cipőkben sétálást egyáltalán nem. Szerencsére más dolgom is volt. Meg kellett tanulnom magyarul, ami elég nehéz. El nem tudom képzelni ezután az Ínin milyen lesz, Hans szerint a világ legbonyolultabb nyelve, jelenleg viszont ez is elég agyrohasztó. Az sem segített, hogy nem volt hajlandó máshogy beszélni, folyton azt a könyvet kellett bújnom, ha tudni akartam a válaszokat. A maradj csendben azt jelentette, ne szólaljak meg németül. Ez persze elég nehéz, ha más nyelvet nem is ismerek.

        Egy hónap volt átsétálni, étlen, szomjan egy perc alvás nélkül. Étel, ital… igazából ugyanaz. A lényeg, hogy megérkeztünk Magyarországra. Ismerősen lapos táj fogadott, a maga lerombolt házaival és elpusztult környezetével, nagyon érezhető a háború.

        - Hova megyünk?

        - Majd meglátod, és soha el nem felejted.

        Inkább már vissza se szóltam neki, beletörődtem már, hogy ilyen, valamit a fejébe vesz és nem enged belőle. Kissé elavult felfogás, de semmi gond, egy nyolcezer éves aggastyántól nem várok mást.

        - Látod ezt, Adalhard? Balatonnak hívják.

        Elsőre fogalmam sem volt, ez most tó, vagy tenger-e, de lenyűgözött. Az otthoni tengerre emlékeztetett.

        - Akkor menjünk is!

        Valamit mondott Íninül, aztán a víz elkezdett távolodni, mintha késsel vágtak volna ki belőle egy darabot. Egyenesen állt mellettünk, míg bementünk alá, szürreális látványt nyújtott, sosem láttam hozzá foghatót. Egyenes falként álló víz… A benti terem sem volt sokkal jobb, a föld alatt voltunk, mégis napfény áradt be az ablakokon. A hosszú folyosó végén pedig egy őr várt minket félig nyitott szemmel egy földig érő esőkabátban cigivel a szájában. Drága mulattság a dohányzás, mégis honnét…

        - Fáradjon beljebb.

        Erre meghajolt előttünk, vagy talán csak Hans előtt.

        Az ormótlan nagy ajtók éles nyikorgással tárultak ki előttem, tudtomra adva, hogy nehezek. Nincs menekvés, már végig kell csinálni.

        Hans egy harsány köszönéssel indított, legalább is annak tűnt…

        - tull szévéo kördűem! (Jó napot uraim!)

        Választ viszont nem kapott.

        - ixégy im etó nn keháo xeló naónűo. (Hoztam egy újoncot és híreket.)

        Erre már megszólalt az egyik.

        - cotiz naónűo? (Milyen híreket?)

        - nn kavua ixégy iszokutesze ál weonuveka xeló Ikluve gé ititehárt itmiv. (Egy hónapja belebotlottunk két ördögűzőbe és Ikluve is megtámadott minket.)

        - gó gonukty mm kovulonéön! ( Menj a krónikásokhoz!)

        Legyintett egyet, aztán Hans megfordult. Pedig azt hittem, a pódiumon ülő vámpírokkal fog lezajlani a dolog, majd ők adnak nevet nekem, vagy valami. Túl gyorsnak tűnt. Mikor viszont követni akartam ő megfordult, némán feltartotta a tenyerét és mutatta, hogy maradjak a helyemen. Engedelmeskedtem egy szó nélkül, aztán egy, az emelvény mellett álló vámpír elkezdett mondani valamit. Először nem értettem, de rájöttem, hogy több nyelven mondja el ugyanazt a kérdést. Nagyjából hússzor mondta el előtte, majd megérkezett a némethez.

        - Tudsz németül? - Hangzott el a kérdés, melyre igennel válaszoltam.

        Kihozták a könyvet, azt a vaskos szabályzatot, amit a mentorom is a kezembe nyomott legutóbb. Leszállt a középen ülő és felém tartott, valaki pedig lenyomott a földre, hogy térdre essek. Felnézve mást se láttam, mint megvető tekintetet, ezért inkább az arcára kiülő undor helyett a könyvet bámultam.

        - Tedd rá a kezed! – Szólalt meg valaki szélről.

        Majd a kevésbé szimpatikus előttem álló rákezdett.

        - avuiv, fenit niflásztredin konőfeéű el datoniviteakarrulonreiv xeló nyokeitt csógeiv, án inte pérélönitt silteh wozatuűo. (Fogadod, hogy ezen szabályok szerint éled elátkozott életed és tudomásul veszed, be nem tartásukkal járó büntetéseket.)

        Az előbbi vámpír fordította le nekem, én pedig igennel válaszoltam. A kevésbé szimpatikus kihúzta a kezem alól a könyvet, majd hetykén odadobta a szélül állónak és visszaült a trónszerű székébe. Mire felfogtam, hogy ennyi volt és megfordultam Hans már mögöttem volt és elégedett képpel bólogatott. 

Yuu Solk