Nem vacakoltak sokat, egyből nekirohantak egymásnak. Először a támadó egy hatalmas ütéstől, félig leamortizált arccal repült vagy öt métert, mielőtt a földbe csapódott volna. Hans ment utána, de csak azt láttam, ahogy repül visszafelé és elnyeli a por. A következő pillanatban már egy egész vagon, a még benne maradt utasokkal együtt, száll el mellettem. Az eltorzult arcától, talán nem látott rendesen, így mellédobta mindennek. Aztán megcsodálhattam a vámpírok egy remek képességét, amit már jó lenne nekem is tudnom. Helyreállította magát és kiáltozott.

        - Hé, Augustus, te semmire kellő puhány, kelj fel! Mi van fattyú? Leszoktál a vérről?

Hansnak mondhatta ezeket, de miért hívta Augustus-nak? Nevet változtatott volna? Láttam feltápászkodni, majd összecsapta a két tenyerét, mire megsüketültem, de mindenki más is körülöttem. A támadónk folytatta a beszédet, viszont semmit se hallottam belőle. Hans szája bezzeg teljesen zárva volt végig. Ezután eltűntek a vagonok között gomolygó füstben.

        Pár perccel később a mentorom egyedül tért vissza, megszorította a csonkot, a karom pedig visszanőtt. Egészen furcsa érzés, ahogy a hús elkezd nőni, körbeveszi a frissen kialakult csontokat elborítja az agyamat mindenféle információval.

        - Gyere, keresünk neked valami ruhát.

        - Mi lesz az ismerősöddel?

        - Meg lesz ő nélkülem is.

        - Addig menjünk, amíg nem ébred fel.

        - Mi lesz ezzel?

        - Majd a takarítók elintézik.

Vállat vont, de később elmesélte mi történt. A támadást egy Ikluve nevű vámpír csinálta. Mellesleg felrúgta a vonatot… Ő is egy Hans korú egyén borzalmas modorral. Azért vadászik a mentoromra, hogy megtudja az igazi nevét. Ehhez kapcsolódik egy kis történet is: Nagyjából háromezer éve, az emberiség hajnalán felkeresték az akkor még igencsak ismeretlen krónikások a vámpírokat. Nem volt semmiféle céljuk, követelésük, vagy bármi másuk, amiért ellenségnek vagy szövetségesnek lehetett volna tekinteni őket. A semlegességüket hirdetve vonultak napról napra évről évre a Fők elé. Akkoriban a száz vénkorú vámpír, köztük Hans is, ebbe a csoportba esett. A krónikások Egészen addig loholtak utánuk, míg meg nem mutatták arcukat, vagyis kiderült a céljuk. Ők a történelem feljegyzői, háborúból háborúba járnak, mindent megjegyeznek. Az íratlan idők őrzői, a legsemlegesebb nép a bolygón. Emberként olyan szörnyek között járnak, mint mi, még sincs feljegyzés, arról, hogy megtámadták volna őket. Ők jegyzik le többek között a vámpírok neveit, de nem azt, mit még emberként viseltek magukon, hanem rendes ínin nevüket, melyet a mentorok adnak. Rám is ez a sors vár, ha elérünk az úti célunkhoz. Visszatérve a támadásra… Ikluve Hans eredeti nevét akarja megtudni, már jó ideje sikertelenül. Ezzel ugyanis vissza lehet élni, a fehérek ennek segítségével pusztítanak el minket. Ez viszont különös… Ha Ikluve eredeti neve már nyílt titok, akkor hogyan lehet még életben? Erre a kérdésre nem kaptam választ, de talán mégis, egy másik történet képében. Amit mesélt az valahogy hihetetlen volt, mégis, már nem vagyok ember, ez is lehet igaz… A szarajevói merénylet egy megrendezett dolog volt, sőt az egész háború is egy másik elfedésére szolgált. Annyira ledöbbentett, hogy figyelni se tudtam rendesen, amit viszont megértettem, az borzalmas. Kezdek lassan együttérezni a fajtámmal és egyre kevésbé kedvelni az embereket, ezért is volt annyira rossz ezt hallani. Ugyanis az egész, az egész rohadt háború kapzsi vámpírok és a fehérek között dúlt. Az összes vérontás a táplálék könnyed beszerzése miatt kellett, hogy erősek legyenek. Az összes egyes szintűt felfalták, csak így lehetett a fehérek fölé kerüli. Ez a beteg szekta névvel öli a halhatatlanokat. Sírkövet vésnek az áldozatnak majd rituális öngyilkossággal felszabadítják a lelkeket, hogy a vámpírnak már ne legyen semmije, csak üres testté váljon, egyszerű marionetté. Akkoriban tömegszámra gyűltek az ilyen félvámpírok, agyatlan, üres porhüvelyek, egy ősi viszály termékei. A legszörnyűbb, hogy így is lélegeznek, léteznek, de már csak annyira, mint a növények. Semmibe sem halunk bele, ez mégis… talán rosszabb is annál.

        - Ezt vedd fel!

Teljesen kizökkentett, mikor a kezembe nyomta a ruhákat. Fekete, elegáns öltöny, mintha színházba mennénk.

        - És lehetőleg ne szólj egy szót se!

        - Miért?

        - Nem, nem, maradj csendben!

Sokszor érthetetlennek találtam az ehhez hasonló utasításokat, de nem kérdőjelezhetem meg, hiszen az ő szava szent számomra, legalább is a könyv azt írta. Igazából kissé tartottam is tőle, azok alapján, amiket mesélt, akármikor a reggelije lehettem volna.

 

Yuu Solk