A megállónk egy színháznál volt, de nem is akármilyen környéken… Az épülethez egyáltalán nem illett ez a leharcolt városrész. Az utcákon folyt a szemét, az emberek kint ültek, feküdtek, de nem csináltak semmit. A naptól égetett bőrük alatt alig feszültek izmok, zsírt is legfeljebb álmukban láttak magukon. A szakadt rongyok alól néha kivillant néhány tetoválás, mikor pedig arra jártunk, foghíjas mosolyok köszöntöttek. Úgy kitűntünk, mint hóesésből egy fekete macska… Az itteniek látszólag nem törődtek velünk, hiszen ebbe a szép színházba is bőven érkezhettek a hozzánk hasonlóan jólöltözött emberek, de ott ült a szemükben a csalódott düh, amit, ha akartak volna se tudtak eltüntetni az arcukról.

        - Elegem van!

        Szilvi egy kissé ingerlékeny lett a leharcolt emberek láttán és megfogott egy férfit a vállán, aztán a másik kezén összezárta az ujjait és átdöfte az áldozata felsőtestét. A kifröccsenő vérrel vigyázott, nehogy a ruháját érje, de látszott rajta is, hogy legszívesebben rávetett volna magát a finomságra, mint valami vadállat, de mi többek vagyunk annál, mintsem ilyen emberiesen viselkedjünk. Hiába csábított minket a vér szaga, mentünk tovább és csak figyeltük, ahogy a söpredék eltűnik előlünk, de nem telt el sok idő és visszatértek páran…

        A békésnek mondható sétánk egy kiáltással lett megszakítva.

        - Most megdöglesz!

        Már dörrent is el a fegyver, ami egyenesen a lábamba fúródott. Bizsergett az egész testem és pontosan éreztem a fém helyét, ahogy lyukat vert belém, majd hátrafordultam.

        - Ez fáj ám.

        A számukra meglepő reakcióm miatt hátrálni kezdtek. Akkor láttam meg a könnyeket és a vadászfegyvert, amivel őzekre szokás lőni. Valahogy ismét visszaköszönt az egykori emberi létem, mert kezdtem megsajnálni őket.

        - Ad, gyere már! Lyukas lábbal is tudsz járni, nem? Sietünk.

        Még talán be se fejezte a mondatot, de máris láttam, ahogy a puskagolyó egyenesen az agyába fúródik és összeesik mellettem.

        - Most meghaltál?

        A zavarba ejtő helyzet miatt, hirtelenjében nem tudtam mit reagálni, hiszen fogalmam sem volt, hogy ennyi végez-e vele. A félelem viszont elöntötte a testem, abban a pillanatban szinte biztosra vettem a halálát. Aztán elkezdett begyógyulni a feje és felállt.

        - Hé, mocskok! tudjátok mennyibe került ez a ruha?

Rá se ismertem erre a valamire. A koszos ruhája miatt képes volt megölni ezeket az embereket…

A régi képességeihez képest ez sokkal rémisztőbb volt, szinte éreztem, ahogy az agyamban elülteti a rettegést. A teste teljesen mozdulatlan állapotba is sugallta, hogy „nem győzhetsz, nem menekülhetsz”. Csak álltam ott és néztem ezt a valamit, ami csak így letépi a végtagokat a gondolatival és még csak a szeme sem rebben. Most komolyan ilyenek lennénk, ezek vagyunk mi? Ha csak arról lenne szó, hogy étel, de Szilvinek semmi oka sem volt erre, ezek az emberek nem szolgáltak rá a halálukra. Még csak meg sem ette őket, azzal sem törődött, hogy bárki megláthatta a dolgot, ölt, amíg jól esett neki. A végén már láttam az arcán a mosolyt is, amit általában a vér elfogyasztásakor ölt fel az arca. Egyszerűen borzalmasan éreztem magam akkor mellette. Mikor pedig elfordultam, megláttam egy táblát Ínin felirattal: iteotuű (takarítók). 

Yuu Solk

előző rész                                                               következő rész