- Mit csinálsz?

        A szemem folyamatosan járt és vizsgálgattam a környezetem, megtapogattam mindent, belegondolva kisgyerek módján viselkedtem.

        - Tudom, hogy furcsa neked ez a világ, de majd idővel megszokod.

        - Kérdezhetek valamit?

        - Persze.

        Közben egyetlen pillanatra sem emelte el tekintetét a tenyerében lévő dologról.

        - Mi történt, amíg aludtam?

        Ekkor megállt és lehajtotta fejét.

        - Csak nem úszom meg…

        Természetes, hogy teher számára elmondani. Belegondolva, nem kis feladat lesz ismertetnie az elmúlt évek történéseit, hiszen hatvan évről beszélünk.

        - Az egész az öltönyössel kezdődött, ami szépen szárazra véreztetett téged. Ezután elvittek minket az otthonába téged pedig bezárt egy szobába. Mivel az átok még mindig rajtunk van, én nem mehettem el a szobától száz méternél messzebb és ezt ki is használta, amint valamiben ellenkeztem neki, azonnal elvitetett a száz méteres kör szélére. Az elmúlt hatvan évben a rabszolgája voltam, még az se mentett meg, hogy a fia átvette az uralmat a családja felett. Továbbra is egy külön bejáratú rabszolga voltam. Játszottam neki a testőrt a szeretőt, a cselédet. Rendesen megkeserítette az életemet.

        Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit szólhatnék hozzá, mi lenne erre az ideális válasz…

        - Elderik barátunk, többször is benézett az évek alatt és mindig olyan elégedett mosollyal bámult rám, mint először. Biztos tetszett neki, ahogy ott sínylődök abban a börtönben, de nem sokáig fog vigyorogni. Hamarosan meglátogatjuk…

        - És mit fogsz tenni egy halhatatlannal?

        - Nem tudom, elviszem a fehérekhez, vagy valami. Eddig azzal voltam elfoglalva, hogyan szökhetnék meg, ezért is kellett felélesztenem téged, ha jössz mögöttem úgy egyszerűbb lesz.

        - Csak ezért ébresztettél fel?

        - Nem. Kell a segítséged is. Tudom, hogy tudod, hogyan kell elpusztítani egy vámpírt.

        - És ha elmondom mi lesz? Engem is elteszel láb alól, hogy az átoktól megszabadulj?

        Ettől a beszélgetéstől, valahogy egyre jobban kezdtem elveszteni a bizalmamat, Szilvi hirtelenjében egyáltalán nem volt szimpatikus.

        - Nem bízol bennem? Ez a hála, amiért felébresztettelek?

        - Érdekből.

        - Ez nem igaz!

        Nem vitáztam vele csak néztem rá és vártam, hogy elfogadja az igazamat.

        - Tudod mit, ha ez kell, legyen. Ha elmondod, hogyan kell elpusztítani egy vámpírt, akkor én is elmondom, hogyan kell egy volgert elpusztítani.

         Valahogy azt éreztem ő sem bízik meg bennem, de az sem jó, ha ezt elfogadom, hiszen ezzel mindkettőnknek ott lesz a fegyver a kezében, a bizalmatlanságunkkal együtt pedig ez valakinek a halálát eredményezné.

        - Nem.

        Meglepődött, de nem szólt semmit, inkább visszatért a furcsa kép nyomogatásához. Nem lesz más választásunk, el kell nyernünk egymás bizalmát újra. Addig nem végezhetünk Elderikkel, addig nem árulhatom el neki, mert egy újabb, veszélyesebb ellenség képében állna előttem az átkom párja. Előle ráadásul még futni sem tudok.

Yuu Solk

előző rész                                                   következő rész