A házban voltak, mire felismertem a kántálásukat. Íninül volt. „lllya (louronlyoka) csógeulih mm (emi) wozehih, lomil mm (emi) szévé indut, mm (emi) héű inreneit miveitto, dráno űne ixko nóge itubi. (Feje vétetik a bűnösek, mikor a Nap gyermekei, a fehérek beteljesítik küldetésüket, mit isten bízott rájuk)” Akkor tudatosult bennem először, hogy találkoztam a talán egyedüli és legnagyobb veszéllyel az emberek részéről. Nem kellett volna, hogy bármit is érezzek, mégis a félelem a csontjaimig hatolva bénította le a testem, ahogy egyre több és több kántáló csuhás tömörült a szobába, majd míg az agyam fel sem fogta, ők felemelték a tömegben Szilviát és egymásnak adogatva egyre távolabb vitték tőlem. Az addig moccanásra sem képes testemet aztán valami ismeretlen erő járta át, mert tudtam már, éreztem, hogy ki akarják vinni a határon kívülre és akkor már tehetetlenné válok. A tömegbe ordítottam, hirtelen azt sem tudtam mit teszek, de az összes elfogyasztott vér táncolt a kiszáradt ereimben a dühömtől. A kétségbeesett kapkodásom, kezem, lábam önkénytelen lóbálása és az esetlen mozgásom valahogy a tömeg közepébe lökött. Szilvit akkor már sehol sem láttam, kezdtem kifutni az időből, de nem csak a félelem lassított, a csuhások kezei közrefogtak és, mint üldözött vadat, teljesen lefogtak, míg egyetlen pillanatra sem hagyták abba a kántálást vagy tettek hirtelen mozdulatot. Kínomban csak ordítani bírtam, mert féltem, rettegtem, mi lesz, ha elválasztanak Szilvitől és az átok mozdulatlanságra kárhoztat. Abban a pillanatban tényleg egy szörnyetegnek éreztem magam, ahogy a minden testrészemet lefogó karok ellenére is olyan erővel próbáltam előre menetelni, hogy rángattam őket. A gondolataim csak azon jártak, hogy ne kerüljek a határon kívülre, de elvesztettem az eszemet egy pillanatra. Mikor visszanéztem a csuhások egy része letépett karjának csonkját fogta, de kántálásuk így sem csillapodott, én pedig a kifröccsenő vértengertől vörösre festett testemmel vontattam magam után a többieket. Majd újabb adag érkezett és újból előtört belőlem valami. Mire körülnéztem, mindenfelé vérben úszott a szoba és az őrjítő kántálás már az agyamra ment, szabadulni akartam minden áron, de nem tudtam, ők csak jöttek és jöttek, hiába téptem őket, regenerálódtak. Egyre kevesebb volt a remény a szívemben és több a düh, a kimért vámpír már elveszett, helyette egy agresszív szörny volt porondon, ahogy embereket marcangol szét egy nőért, aki még csak nem is a tápláléka. Aztán megváltozott a kántálás. „en enof newoto enitre. (A szörnyeteg kínt érdemel)” A gond csak az, hogy én is értettem, mit mondtak, így az egyre dühösebb és hangosabb, szinte ordító kántálás bennem is csak növelte a feszültséget. Aztán fekete homály jelent meg a szemeim sarkában, a harag szó szerint elvakított, ahogy egyre jobban beszűkült a látóterem, majd teljesen elvesztettem az eszméletemet.

        Mikor felébredtem Mindenki eltűnt én pedig egy barlangszerű sziklás helyen voltam, valószínűleg éjszaka, mert sötét volt. Oldalra fordítva a fejemet, Szilvi arca jelent meg előttem, lezárt szemekkel, mély lélegzeteket véve. Nem tudtam, hogy most csapdába estünk, vagy sikerült valahogyan elmenekülnünk, de a mellettem alvó lány látványa megnyugtatott. A kínzó éhség, viszont folyamatosan gyötört, szinte ahhoz hasonlított, mikor Hans vámpírrá tett. Ő viszont, nincs itt, eltűnt valahová, egyedül hagyott minket és nem segített mikor kellett volna. Össze voltam zavarodva, a furcsa dolgok egymást követték, a vonaton az ismeretlen támadó, az otthagyott hullák, Elderik, az éjszakai támadó, Szilvi volger, Hans eltűnt, a szekta és most ez a barlang. Hogyan kerültem ide egyáltalán, mi lett a támadóinkkal, hogy úsztam meg egy karcolás nélkül, mégis mi történt?

Yuu Solk

előző rész                                                                          következő rész