Egy halkan suttogó hangot hallottam ezután.

        -Most indul csak a kísérlet.

        Aztán kirántotta a kardot és összeestem, de még hallottam a suttogó ember néhány szavát.

        -Most már egyedül vagy.

        Szilvi egyből odasietett mellém és aggódó szemmel bámult rám szótlanul, egyikünk se tudta mi történik éppen. Talán egy pillanat múlva pedig már azt láttam, hogy az ajtón jön be és halkan kiabál.

        -Nem találom Hanst!

        Hiába vagyok hallhatatlan, ha átszúrják a mellkasom, az gondokat okoz, leginkább fájdalmat és gyengeséget. Hans be tudná gyógyítani nekem, de nincs itt, magamnak kell cselekednem. Valahogyan meg kell gyógyítanom magam, mielőtt még kifolyik minden vérem és mozgásképtelenné válok.

        Felidéztem magamban az érzést, amit tíz évvel ezelőtt éreztem a karom visszanövesztésekor, ez pedig működött, ugyanolyan levegőt érző érzet lepte el a seb teljes területét, majd lassan eltűnt, ahogy összeforrt a szövet és begyógyult a mellkasomon vágott lyuk.

        -Hé, Ad, jól vagy?

        -Miért rövidíted a nevem?

        Felálltam, mint akinek nincs semmi baja, de az ingatag lábaim elárulhattak volna.

        -Hála az égnek.

        Az első gondolat, ami akkor belém hasított, hogy Hans vajon hol lehet. Nem szólt, hogy elmegy valamerre, pedig ez nem szokása, mindig megmondja, ha enni megy vagy ilyesmi. Valami nagyon nincs rendben itt…

        -Keressük meg Hanst!

        Ezzel el is indultam, Szilvi pedig a karomba kapaszkodott.

        Az egész házat átkutattuk, de sehol sem volt, még reggel sem, kezdtem aggódni, de nem sokáig volt erre időm. Az utcára kisétálva egy halott férfi lyukas testét pillantottam meg, de úgy gondoltam nem szólok a lánynak, hogy az áldozata meghalt. Ezután pedig egyből nyugtalanító, rossz előérzet lepte el a testemet. Szilvi fogta meg a vállam és akkor már hallottam… Egy csapat ember hangja, ahogy egységesen kántálnak valamit és egyre közelebb jönnek. A hulla mellett dolgozó rendőrök is furcsán néztek rám, mintha valami közellenség lennék. A kántáló emberek közeledtével, viszont egyre gyorsabban, aggodalmasabban, szinte már kapkodva pakoltak, de az arcukra mosoly ült ki. Majd az egyik tátotta a száját, de végül nem mondott nekünk semmit, a társa sürgetésére elsiettek a helyszínről.

        -Ad, menjünk!

        -De még nem tudjuk, hol van Hans.

        -Menjünk! rossz előérzetem van.

        Maradtunk, és ez nagyon rossz döntés volt. Nem sokkal később emberek lepték el a ház környékét és folyamatosan hangosan kántáltak valami szöveget, ami leginkább latinnak tűnt. Férfiak és nők egységes, fehér ruhában és elkezdtek beözönleni. Valamiért fegyvertelenül, de még mindig kántálva.

        -Miért nem mentünk el? Hans még mindig nincs itt!

        Jogosan volt felháborodva, a helyében én is dühös lettem volna, most miattam veszélybe kerültünk. Még csak azt sem tudjuk, mit akar ez a vallási szekta tőlünk. Hiába vagyok kíváncsi, nem kellene megvárni, míg ideérnek. Viszont egy kiutat sem látok sehol…

Yuu Solk

előző rész                                                                              következő rész