Miután beléptünk az óriási bejárati ajtón, egészen más látvány fogadott minket, mint amiről a külső árulkodott. Az egész ház fehérre festett falakkal és aranyozott díszítéssel, néhol ezüst szegélyekkel várt. A parketta nem ropogott mikor ráléptünk és a lépcső korlátja is, mintha kőből lett volna, annyira szilárdan állt fa létére. Aztán az illat is megcsapott… Az eddigi legfinomabb rózsa, amit éreztem. Nem volt olyan sarok a hatalmas épületben, amiben ne állt volna egy rózsákkal teli váza.

                A bejáratnál lévő nagy tér és az emeletre vezető óriási lépcső után elkanyarodtunk egy folyosóra, ami szintén olyan pompásan festett, az őrökkel eltorlaszolt bejárat után pedig ott várt minket Elderik szobája. Nők vették körbe, ő pedig egy trónszerű karosszékben ült, szinte feküdt, az arcán kivehető volt az unalom és az elkényeztetettség. Mikor végre észrevett minket, kissé felnyíltak szemei, de még úgy is félig lehunyva maradtak.

                -Áh! Üdvözöllek titeket, apám, öcsém!

                -Mit szeretnél Elderik?

                Hans arca ráncolódott az idegességtől, de visszafogta magát.

                -Egy kis csemegét esetleg?

                Ekkor körbevitte a kezét az őt körbevevő nőkön és az egyiket elénk lökte, mint valami megunt kacatot. Szinte ugyanaz az érzés fogott el, mint ami a tanácsnál is, undorodtam ettől a viselkedéstől.

                -Egyébként tudod, miért hívtalak. Most, hogy láttam az új öcsémet, már csak egy dologra vagyok kíváncsi. Vajon hoztál-e? 

                Ekkor Hans kinyitotta a táskáját és odadobott egy üveggel. Elderik, miután elkapta, arcon öntötte az egyik lányt majd lerúgta elénk.

               -Rendben, van még?

               Miután ezt megkérdezte hirtelen Szilvia felé fordította a szemeit és ott ragadt a tekintete, eközben pedig Hans letette a táskát és megfordulva elindult visszafelé. Nem is csodálom, a légkör annyira ellenszenves volt, hogy gondolkodás nélkül követtem én is. Furcsának tartom, hogy őt is Hans nevelgette, tanította még is ennyire más, mint én, bár nem tudom, mi történik, mikor kettes szintűvé válik valaki…

Még utánunk kiáltott egyet, mikor távoztunk.

              -Maradhattok, ha akartok.

              Ezek után nem sokan maradnának itt. Hans egy pillanatig sem törődött a kijelentéssel, helyette nekünk intett, hogy siessünk.

A kastélyt ugyan elhagytuk, de nem mentünk messzire, igazából a lehető legközelebbi szállásra, ahonnét még jól látszik a kívülről visszataszító, ronda és ízléstelen kastély. Ránézni se nagyon akartam, ahogy a fel-le járkáló mentoromra sem, aki eléggé aggodalmasnak tűnt. Ráadásul nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy csak én nem értem, mert Szilvi is hallgatott, mint a sír, pedig ő aztán tud beszélni. Valamit titkolnak, előlem, de Hanst elnézve ő nem mondaná el, ez a lány pedig megint aludni kezdett. Egy dolog viszont teljesen biztos, nem véletlenül maradtunk itt…

Ennek okát pedig hamar meg is tapasztaltam, mert leszállt az este és nem voltunk egyedül. Hallottam kívülről a halk, óvatos lépteket és a visszafojtott lélegzetet, valaki az ablak alatt volt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ez persze csak kis ideig tartott.

             Az ágy az ablaktól egy embernyi távolságban volt, Szilvi a közepén ült, épp ébredezett, én pedig vele szemben egy széken ültem, őt nézve és a vendégünket figyelve. Az éjszakai látogató ezután az ablakba ugrott. A jellegtelen sötét ruha és a hold halovány fénye mellett, felismerhetetlen volt, míg a lány észre nem vette. Egy sikoly hagyta el a száját miközben az ellenkező irányba fordította a fejét egyik tenyerét pedig a támadó felé irányította és egy nagyon vékony, de annál fényesebb nyaláb lövellt ki belőle, egyenesen a támadó testén keresztül. A vendégünk aztán odakapott a testén tátongó lyukhoz és kiesett az ablakon. Mire odarohantam, hogy kinézzek, már eltűnt és a hátam mögött Szilvi sírását hallottam…

Yuu Solk

előző rész                                                következő rész