Az álmodozás híve voltam. Vakon futottam előre és erősen kapaszkodtam a reményeim vékony szálaiba. Kitartottam a végsőkig az elképzeléseimben mindaddig, amíg a valóság nem ütött arcon a legváratlanabb pillanatban.

   Zuhanok. Most is zuhanok. Látod?

     Eltűnt a rózsaszín köd, nem kaptam vissza az elveszett üvegcipellőmet, nem ébresztett fel a szerelmes csók, egy falat mérgezett alma a vesztem okozta és a tükör sosem említette meg a nevemet. Azt hiszem, felébredtem.

   Meddig tart még? Zuhanok.                                                         

     Emlékszem, egy szökőkút mellett álltam, a kezemben pedig egy pénzérmét szorongattam. Emberi butaság kívánni, mégis mind megtesszük legalább egyszer az életünkben. Kimondjuk reményünkbe kapaszkodva leghőbb vágyunkat és az érmünk csobbanása a néma válaszunk. Én is kívántam.

   Mélység. Zuhanás.

     Az előttünk elterülő város képét csodáltuk szavainkat vesztve. Azt kívántuk, bárcsak sosem érne véget ez az éjszaka. Túl sokat kértünk. Szinte már a lehetetlenért fohászkodtunk. Minden véget ért. Az éjszaka, a szerelmünk, a pillantásod által keltett érzelmek, a hitem.

   Zuhanok.

     Távolban felcsendülő ismerős zene, egy üzenet, egy pillanatra kimaradt szívdobbanás, egy visszatartott lélegzet. Kabátomat futva felkapva, a motort beindítva, már az autópályán vagyok.  Szükséged van rám…jobban, mint bármikor.

     Te voltál a kívánságom, te ébresztettél fel évek óta tartó álmomból, veled akartam elveszni abban az éjszakában. De nem tehettem meg. Elhagytalak, félve az ismeretlentől. Legyőzött, én pedig térden állva adtam meg magam a vadász akaratának.

     Most szükséged van rám. Én mégis zuhanok. Lefelé. Látod? Dehogy látod. A Híd. Gyors volt minden. Nem tehettem semmit és most is zuhanok. A víz pedig közeleg, egyre csak közeleg és már itt is van.

 

***

 

   -Nem, ez nem lehet igaz! Ez csak egy rossz vicc!-áttörök az odasereglett embertömegen és a mentősöket félrelökve ott találom őt a földön fekve. Az arca sápadt, szemei lecsukva, ajka már-már kékes árnyalatú.

     Az egyik mentős a vállamra teszi kezét. Megkérdezi ki vagyok, én pedig bemutatkozom és elmondom, hogy hozzám igyekezett a lány. Hozzám. Az én hibám az egész.

     Megnyugtat, hogy szerencsével határos módon jól van, azaz jobban lesz, de be kell vinniük a kórházba. Majd elsétál.

     Egyik kezemmel megfogom a kezét, a másikkal pedig tenyerembe fogom az arcát. Lassan fölé hajolok és megcsókolom. Megszorítja a kezem. Feljebb emelkedve szemébe nézek. Ijedt, csodálattal teli szemébe.