Igazából, csak most jöttél fel újra. Hisz mindig akkor bukkansz fel, amikor már azt is elfelejteném, hogy létezel. A sors fintora. Szükségszerű az is, hogy ilyen alkalmakkor ne csak téged, de barátnődet is lássam, aki persze tökéletesen nem tudja, hogy ki vagyok. De talán már te sem. Minek is emlékeznél rám? 3 év, az 3 év. Ennyi idő alatt már a nevem is homályba süllyedhetett, a sok kis fruska mellett. Hisz mit adtam én neked?

 

Gyerekek voltunk. Nem értettük még, hogy mi a szerelem. Csak hittük, reméltük, hogy olyanra találtunk, mi örök. Hittem, hogy majd te leszel a férjem. Veled akartam megöregedni. Ehelyett sajnos csak hiányodat érzem, a mellkasomban tátongó lyuk legbelsején.Gyerekek voltunk, nem értettem meg, mennyit is jelentesz te nekem.

 

Mindig is szabad szellemű voltam. Nem engedtem soha senkinek, hogy akár a képességeimet, akár az érzelmeimet kontrollálja. Soha nem engedtem, hogy szeressenek. Gyerek voltam, nem érthettem, hogy te voltál a mindenem.

 

Rémisztő volt, hogy mennyire hatásod alá kerültem, hogy mennyire magaddal ragadtál. Néha csak ültem előtted. Mogyoró barna tekintetedben mindig is láttam a szikrát, ami csak akkor gyulladt fel, amikor rám néztél. Milyen szép is volt.

 

Órákig nem beszéltünk, csak ültünk, hol csók csatákba veszve, de sohase beszélve. Számunkra egymás levegő vétele volt a beszéd. Mindent megmondtunk a másik lélegzet vételéből.

 

Gyerekek voltunk, nem érthettem meg, hogy semmi sem örök. Aztán szívem szabadságra vágyott, és égett a vágytól, hogy robbantson. Megtette, szabad lett. Mégis magát zárta börtönbe. A hiány börtönébe, aminek vaskeretén hatalmas rozsdás lakat csüng, mit csak te nyithatsz ki.

 

Gyerekek voltunk, nem érthettük, hogy mekkora veszteség lesz ez számunkra. Nem kellettek napok, hogy szívem tomboljon a bánattól. Elég volt a következő napi találkozásunk. Elég volt pár szó. Elég volt egy “sajnálom”, és szívemet megmérgezte a fájdalom. Feketére festetted a zöld lombkoronájú fákat, és szürkére az eddig tengerszínű eget.

 

De hol van ez már? Mióta emlékként tárolom agyam legkisebb zugába, ahol nem tudhat róla senki, amiről még néha én is elfeledkezek. Viszont te, te kis butus… mindig teszel róla, hogy elő gyere.

 

Észre se veszem néha, hogy a személy, aki elsétál előttem, barna hajú, vékony, tökéletes arcú-alkatú barátnőjével, konkrétan te lennél.

 

De hol van ez már?