Cigarettával a kezemben állok az üzlet ajtaja előtt. Annyira szeretem ezt az utcát. Itt nőttem fel, itt szereztem barátokat és itt hoztam meg életem nagy döntéseit. Magamba feledkezve szívok bele a gondos tekeréssel készült mentás dohányomba. Érzem, ahogy a nikotin végig halad a tüdőmön, megfertőzve azt. Édes mámor.

     Halk zörej és léptek zökkentenek ki e csodálatos érzésből, mi eddig fogva tartotta testemet. Szemem, mi eddig csukva volt, az erős fény hatása miatt nem tudja azonosítani e személyt, ki most előttem áll, és vár. Kezemmel próbálom elmulasztani a fátyolt, mi nem engedi, hogy tisztán lássak. Dörzsölöm, dörzsölöm és egyszer csak tiszta lesz a kép.

     Kezem megremeg és szeretném, ha a fátyol megint eltakarná szememet, hogy ne tudjak ráismerni a személyre. Rajta is meglátszik az idő múlása. Mégis ugyan olyan, mint rég. Nem szólunk, csak nézünk.

     Agyam eközben emlékfoszlányokat vetít le szemem előtt, még jobban lebénítva ezzel beszédképességemet és a lehetőséget, hogy tegyek valamit. Fülem, mint magnó játssza le hangját, a szél, mint tornádó szállítja édes illatát orrom felé, szemem előtt pedig pereg a film, mi régen édes, ma már inkább keserédessé vált.

     Nem értem. Mindennap elmegyünk egymás mellett. Mindennap látom, most mégis megáll.

Testem mozgásképes állapotba került, mikor száját meghúzva rám mosolygott. Nem szólt semmit, mégis tudtam minden egyes szavát, mit mondani akart. Mosolygott. Mosolygott, mint egy ravasz róka. Kis telepakolt batyujait szorongatta kezébe s még mindig várt.

     Hirtelen vezérelt ötlettől fogva elszívtam cigarettám utolsó slukkját is, mit utána eldobtam s elindultam egyenes szembe vele. Ám mikor már csak két centiméter választott el minket egymástól, éreztem, hogy rossz ötlet volt.

     Pipiskedve igaz, ám bele néztem mogyoróbarna szemébe, amire ő szintén csak egy ravasz mosollyal felelt. Az idő telt, és mi elvesztünk egymás tekintetében, mikor egyszer csak testem akaratlanul is megmozdult, és a lépcsőház felé vette az irányt, ahol Ő lakott.

     Nem mertem hátra nézni. Nem mertem megtudni, hogy reagál erre. Lépteim egyre sebesebbek lettek és mikor egy ajtó állta utamat, én válasz képen megrántva kilincsét, majdnem kiszaggatva helyéről, meneteltem tovább. Lépteim csak akkor csillapodtak, mikor a lift elé értem.

     Lassacskán ő is utolért, de míg a liftre vártunk, nem szóltunk egymáshoz, még csak csak nézni se néztünk egymásra.

     A kulcs zörgött, kattogott a zárban és végül abban a nappaliban kötöttem ki, ahol egy évvel ezelőtt életem első igazi csókját kaptam, egy FÉRFITŐL. Álltam, és csak néztem. Szívesen rágyújtottam volna, mivel úgy éreztem a két perccel ezelőtti cigim, sz*rt se ért. A nikotin, mint kifújt szén-dioxid távozott belőlem. Ám, ezt jelen esetben nem tehettem meg.

     Míg ő pakolt, én mozdulatlanul álltam a nappaliban. Nem tudtam, hogy kerültem ide, nem tudtam mit tegyek és, hogy megszólaljak-e. Úgy gondoltam megvárom. Percek múltak el és még sehol senki. Majd végül kecses mozgásával besuhant mellettem és újra egymás szemét kémlelhettük. Végig mértem még egyszer. Végig gondoltam mindent még egyszer. Szemem előtt lepörgött újra minden. Illatát újra magamba szippantottam, majd sarkamat megemelve próbáltam elérni fülét. Próbáltam minél közelebb kerülni füléhez, hogy szám szinte súrolja. Mikor elértem e pontot, lassan és tisztán ejtettem ki minden egyes betűt:

- Nem az vagy, aki voltál. Nem vonz a látvány, mi most elém tárul. Nem tudok mit kezdeni veled. Nem kellesz.

     Nem erre számított. Arcáról eltűnt a mosoly és az ő teste is ugyan olyan mozgásképtelenné vált, mint enyém volt. Nem volt okom maradásra, így az ajtóhoz sétáltam, magam mögött hagyva egy esélyt, egy múltat és talán egy nagyszerű jövőt, de ő már nem az volt kibe beleszerettem.

     A vékonyka folyosón, cipőmet magamra rángatva lépkedtem a lift felé. Ám mikor talpam végre belecsusszant a kényelmetlen magassarkúba, még egyszer hátrafordultam. Fehér ajtaja csukva volt, és a névtáblára csak ennyi volt írva: Ismeretlen Idegen.