-Dobálózzunk továbbra is üres szavakkal, hiszen ehhez értesz. Csak mondd ki, amit mondani akarsz, ne törődj a következményekkel, hogy ezekkel a szavakkal más világát a porba söpröd és megsemmisíted eddigi elképzeléseit. Légy továbbra is önző. Folytasd, ha már elkezdted. Ne végezz fél munkát. Légy könyörtelen!

   Közelebb lép hozzám én pedig a szemébe nézek. Határozottságot látok, gyűlölettel és utálattal keveredve. Itt áll előttem a férfi, akit szeretek és, aki jelen pillanatban a pokolra kíván. Ki tudja, lehet valóban ott lenne a helyem.

   -Mondj már valamit!-suttogja, miközben látom, hogy forr benne a düh. A fogait csikorgatja, a kezei ökölbe feszülnek és nem tudok megszólalni. Az ajkamba harapok.

   -Megtetted?-kérdezi elhaló hangon. Mély levegőt veszek és elfordítom róla a tekintetemet. Alig láthatóan, de bólintok.

   Semmi. Semmi reakció.

   Rápillantok. Az arca egyetlen érzését sem árulja el. Közelebb lépek hozzá, de ő feltartja kezét.

   -Menj! Menj már! Mégis mire vársz? Könnyes búcsúra? Vagy térden állva könyörögjek, hogy maradj? Omoljak a nyakadba és suttogjam a füledbe, hogy minden rendben lesz és, hogy megoldjuk, mert erősek vagyunk és, mert a mi szerelmünk valódi és örök? Miért tenném? Tönkretettél. Mindent tönkretettél egyetlen cselekedeteddel.

   Nem. Nem, dehogy is. Nem akarok elmenni. Melletted van a helyem, de hogyan is értenéd ezt meg. Kezemmel letörlök minden könnycseppet, az elmosódott sminkem miatt pedig fekete az arcom, de nem számít. Sarkon fordulok és elindulok a bejárati ajtó felé.

   Ekkor megfogod a karom és nem engedsz el. Mögém lépsz és átölelsz. Ujjaink összefonódnak. Kezemet az ajkadhoz emeled és csókot lehelsz rá. Bizsergés fut végig a hátamon. Lehunyom szemem. Minden olyan valódinak tűnik. Mégis hol vétettem irányt, hol siklottam ki a monoton életemből? Most minden annyira más. Nem képzelgés, ez a valóság, hiszen érzem, hogy átölelsz, hogy az arcomat éri leheleted, hogy szorosan kulcsolódnak össze ujjaink. Itt vagy. Akárcsak én.

   -Miért csináljuk ezt? Miért nem mész el, amikor azt mondom, hogy menj? Tudom, hogy én sem gondolom komolyan ezt a döntésemet, de egyszer az életben cselekedhetnénk helyesen. Csak egyszer.-suttogja fülembe.

   Igaza van. Ennek véget kell vetni. Nem csinálhatjuk ezt tovább. Ez. Helytelen.

   Kibontakozom öleléséből és hátra sem fordulva kilépek a bejárati ajtón. Gyors léptekkel vágok át a ház előtti kis kerten és becsukom magam után a kaput.

   Visszapillantok.

   Egy omladozó épület, hamuvá égett tető és üresen tátongó ablakok. Egy emlék csupán. Az utolsó pillanat mikor őt láttam. Elkövettem egy hibát, azaz ő azt hitte, hogy elkövettem. Hazudtam. Elküldött. Én pedig elszaladtam. Mikor visszajöttem már lángokban állt az épület. Nem láttam többé. De az a tekintet, a megvetés, a gyűlölet, az utálat, amit akkor érzett irántam. Sosem bocsájtom meg magamnak, hogy hazudtam. Sosem.

   -Anya!-kiabálnak én pedig hátra fordulok.

   -Szia, Kincsem.-odaér hozzám és megfogja a kezem. A házra pillant.

   -Mi ez a hely?-kérdezi.

   -Itt éltem régen édesapáddal.-Csak ő nem tudott rólad, nem tudta, hogy valójában nem vetettelek el. Te is ott voltál velünk, azon a bizonyos utolsó éjszakán.