Tömör, erős, egysíkú vas;

Ez alkotja azt a gyönyörű lapot;

Melynek elhagyatott, üres,

Kör alakján szembehunyva állok.

 

Hatalmas torony ez, végtelen,

Már-már messzi felhőkbe nyúló.

Tél van, kopár, fagyos hegyek,

Erős sötét, borús felhőtakaró.

 

Szállingózik, a kis fagyos kristály,

Nem fed be semmit, csak éri;

Bár hideg van, páncélban állok,

E hó mégsem fagy semmire itt.

 

Érzem, ahogy a lágy szellő,

Magaslati könnyed szélfúvás;

Megérinti arcom, és beszívom,

Nyugodt, mámorító fagyos illatát.

 

Csönd van, fülem nem töri zaj,

Csak a szellő hozhat bármit is;

Minden kis dallam, az elmémé,

E gyönyörű nyugalmat díszíti.

 

Este van, vagy nappal tán,

A sötét felhők nem szólnak;

Csak havat hoznak, de nem esőt,

Mégis enyhén világos van.

 

Így állok ott, egy lélek se körömben;

Az ég felé hajtom fejem, szemem csukva;

Várom újra a fagyos, csendes égi szellőt,

Hogy érintse arcomat, e nyugalomban.