Hazafelé sétáltam a gondolataimba merülve. Már csak pár száz méterre voltam a házunktól, nem voltam boldog, a napjaim mostanában nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Egy játszótér mellett sétáltam el, amikor egy szőke hajú, barna szemű kislány odaszaladt hozzám és megfogta a kezemet. Ránézésre 6-7 éves lehetett. Nevetett. Olyan hatalmas mosolya volt, mint nekem gyerekkoromba, egyből mosoly szaladt az arcomra és a szemeiben volt valami ismerős melegség. Megkérdeztem, hogy hol vannak a szülei, Ő pedig biccentett a fejével és a játszótér felé mutatott. Mikor odanéztem, láttam, hogy egy szőke, csinos nő rohan felénk.
- Kicsim! Hányszor mondtam már, hogy ne fuss el szó nélkül? – szidta le a csinos nő a kislányt, amikor odaért hozzánk. Ő is pont olyan furán mondta az „sz” betűt, ahogy én, ezen újra elmosolyodtam.
- Köszi, hogy vigyáztál rá, csak pár percet telefonáltam a férjemmel és mire felnéztem, ez a kis rosszcsont egyedül hagyott. – jegyezte meg a nő, majd amikor rám nézett, az arcára fagyott a mosoly. Én is meglepődtem, a nő szemei pont abban az árnyalatban pompáztak, mint nekem.
- Hát te? Nem gondoltam voltam, hogy pont itt találkozunk, pedig már vártalak. – határozott lett a hangja. Fogalmam sem volt, hogy mit akart ezzel mondani, hiszen nem ismertük egymást.
– Gondolom, nem tudod ki vagyok,pedig jobban ismersz,mint gondolnád. – folytatta az összezavarásomat.
- Miről beszélsz? Egy szót sem értek. – olyan hirtelen tegeztem le, hogy még én is meglepődtem.- Ha lenne egy kislányod, milyen nevet adnál neki? – játéknak gondoltam a kérdést és továbbra sem értettem semmit, de válaszoltam.
- Aliz, talán. – ahogy kimondtam a nevet a kislány, aki az anyja mellett állt, felkapta a fejét, a hölgy pedig bizarrul kezdett vigyorogni.
- Őt is így hívják. – lenézett a kislányra, aki pont olyan zavartnak tűnt, mint én, de nem szólt semmit.
- Tessék? – nyögtem a fogam alól. Kezdtem megérteni a dolgokat, de nem voltam biztos a feltételezésemben.
- Üljünk le inkább, beszélnünk kell. – meg sem várta a válaszomat, a játszótéren lévő padhoz sétált és leült, én pedig mellé ültem. Valamit pötyögött a telefonján és megkérte a kislányt, hogy menjen hintázni ameddig az apukája ide nem ér.
- Ne haragudj, írtam a férjemnek egy sms-t, hogy jöjjön el Alizért, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- Mm,szóval van egy férje és egy gyönyörű kislánya,akit pont úgy hívnak, ahogy én hívnám a lányomat és a nő betegesen hasonlít rám,csak pár évvel öregebb. Lassan összeállt a kép, de nem igazán mertem kérdezni, sem mondani semmit. Megcsíptem magam, majd mindent alaposan megnéztem, először azt hittem álmodok, de nem ébredtem fel, kezdtem egyre jobban kétségbe esni.
- Hogy... Te? Én? Ennyi évvel később? – nyögtem a fogam alól a szavakat, a fejemet lehajtottam, kerülve a tekintetét.
- Jól gondolod! Kérlek, had mutassak valamit. – újra a táskájába kezdett kotorászni, majd előhúzott egy szép borítású könyvet. A cím gyönyörű betűkkel volt a borítóra írva és a könyv kinézetre teljesen úgy nézett ki, mint álmaim könyve. Megdöbbentett a felismerés. Kerestem a szavakat.
- Ez az, amire gondolok? Sikerült? Kiadtad?
- Igen, sok időbe telt mire minden úgy alakult, ahogy akartad, de sikerült. – hatalmas mosoly ült az ajkamra, kivettem a kezéből a könyvet és belelapoztam. Szebbnél szebb mondatok fogták körül egymást, meghatott, ahogy a saját nevemet olvastam az író neve helyén.
- Ez tetszeni fog. – mormolta a nő mellettem.
- Micsoda? – kaptam fel a fejem a könyvből.
- Ott jön a férjem, kérlek, vess egy pillantást rá.Beszorult a levegő a tüdőmbe, ahogy megláttam a felénk sétáló férfit és levegőt is elfelejtettem venni. Egész magas volt, a kezén feszült a póló az izmoktól. A jobb és bal karján is tetoválás futott végig. A haja sötét volt, a szeme pedig barna, pont olyan, mint a kislányé. Amikor a kislány meglátta az apukáját egyből odaszaladt hozzá. A férfi pedig felkapta az ölébe és olyan szavak hagyták el a száját, amitől még jobban ledöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy ez a –ránézésre - kemény férfi ennyire gyengéd tud lenni. Látszott, hogy bármit megtenne a lányáért. Már attól boldognak tűnt, hogy látja.
- Ugye megismered? – kérdezte a mellettem ülő hölgy, de nem tudtam válaszolni, mert a könnyeim patakzottak.
- Igen, tudom. Az a rohadt érzékenység, ami benned van, de elmúlik ám majd. Mikor minden rendben lesz, megerősödsz, és nem fogsz mindenre így reagálni, már nem sok idő. – ezeket a szavakat próbáltam nem meghallani, most nem ezzel akartam foglalkozni, más érdekelt.
- Persze, hogy megismerem. És nem tudom feldolgozni, hogy pont Ő? Hiszen naponta háromszor belehaltam, hogy nem szeret. – a férfi erre felkapta a fejét és ránk nézett, küldött a hölgynek egy csókot, bólintott, majd elsétált a kislánnyal.
- Emlékszem, hidd el. Nem igazán fog úgy alakulni, ahogy azt Te most gondolod. Paradoxon, nem fogod elhinni, ha elmesélem. Évek múlva el fogsz menni valahova, nem árulom el, mert akkor már túl kiszámítható lenne, de túl fogod élni ezt. Lesz valakid és neki is. Teljesen véletlenül fogtok találkozni, de megismer és odamegy hozzád… azt az éjszakát nála töltöd és onnantól nem lesz visszaút, de innentől már végig tudod gondolni….Letöröltem a könnyeimet és próbáltam más felé terelni a dolgokat.
- És hol dolgozol? A könyvből gondolom nem tudsz megélni. Az egyetemre felvettek az érettségi után?
- Túl sok álmod volt, az életből mindent akartál. Mára be kellett látnom, hogy nem lehet enyém a világ, csak egy kis szelete maximum. Az egyetemre nem vettek fel... – ahogy ezt kimondta elfordította a fejét.
- Persze minden sikerült… csak az nem, ami a legfontosabb lenne. Annyira jellemző! – forrtam a dühtől. – ezt akartam a legjobban.
- … az érettségi után nem vettek fel,de később igen. És tudod mit? Még többlet pontom is lett. A „b” terved sikerült. – Gőgösen hangzott a szájából, de örültem.
- Szóval, minden úgy alakult, ahogy azt elterveztem?- A rossz dolgokkal inkább nem akarlak elszomorítani. Sok minden fog még fájni az életben, sokkal nagyobb dolgok, mint jelenleg gondolod, de ne aggódj! Mindenen túl fogsz lépni. Néha összetörsz, a padlóra esel, és úgy kell felrángatniuk onnan, de ne felejtsd el... lesz, aki felrángat és a többi talán nem is számít.
– Ahogy ezt kimondta felállt és elsétált.
- Ne menj! Még annyi mindent akarok kérdezni…- kiáltottam utána, de már nem volt sehol.                

 

Pálfi Kitti