Alig ismerek olyan embert, aki ne beszélne különös nosztalgiával és édes visszaemlékezéssel szülőföldjének illatáról és zamatáról. Így hát külön örömmel tölt el, hogy mesélhetek saját szülőföldemről, nem is magáról az országról, csak egy szűkebb körről, ami nekem nem más, mint Pécs.

   Pécsett vagy Pécsen, ahogy a legtöbb honfitársam hívja, születtem, és bár idestova tíz éve vidéken lakom, nagyon is pécsinek érzem magam. Pécsről mindig gonddal és szeretettel beszéltem és eztán is így fogok tenni, s büszkén írom e sorokat. Hogy ismerem-e a várost? Gondolom. Nagyvonalakban ismerem. Hely alig akad, amiről ne tudnám hol van, persze a mai nagy névcserében olykor-olykor még én is botorkálok.

   Pécsen belül Kertvárosban nőttem fel a Nagy Imre utcában, a TVT mellett. Ha úgy tetszik: panellakó vagyok.

A nosztalgia mindig is a panel marad majd. Kertváros és Pécs zaja a sok busszal, autóval, emberi nyüzsgéssel kedvesebb nekem, mint Martonfa alattomos csöndje. Mert az, alattomos ez a csönd. Esküszöm a buszok hörgése az ablakom alatt nem nyomorítana meg annyira, mint az éjszakák vonyító kutyái, mert kérem, azokból sok van itt. Ezek az ebek kötelességüknek tekintik az éjszaka közepén torkuk szakadtából üvöltözni, mikor egy eltévedt részeg menne haza az álmai felé.

   És folytathatnám a „Martonfai Csend” ecsetelését, de félek úgy tűnne, mintha nem szeretném a vidéket, holott ez nem igaz, épp csak nem kedvelem annyira, mint Pécset. De hisz hogy is szerethetném jobban a vidéket, mikor a kertvárosi panelek, és most húsz éves koromra a belváros utcáin, terein és kávéházai között kóborlok? Vannak városok, melyek életre szóló függőséget okoznak. Ott vagyunk, tátott szájjal bámulunk, majd elmegyünk haza, és azonnal sóvárogni kezdünk. És ezért az érzésért nekem nem is kell elutaznom egészen Párizsig vagy Londonig, elég buszra szállnom és Pécs felé venni az irányt.

   Aki húsz éve él egy városban, azt annyi milliónyi emlék köti oda, hogy jóformán semmi sincs az életben, ami valamilyen úton-módon ne kapcsolódna össze azzal a várossal. Igaz, jómagam mindössze tíz évet laktam Pécsett,  de csupán azért, mert nem egy pécsi ágyban térek nyugovóra, attól még pécsi maradok, hisz minden nap az utcáit járom, ott tanultam meg írni-olvasni, oda jártam középiskolába, ott vagyok egyetemista. Annyi emlék!        Édesanyám és édesapám meséi elevenen élnek bennem. Elmondták, hogyan tologattak babakocsiban, vagy vittek mózeskosárban minket nővéremmel a vásártéren, hogy vittek fel bennünket a rózsadombra télen szánkózni. Aztán már magam is emlékszem, micsoda játékszenvedély fűzött engem Kertvároshoz, ahol mindent ismertem, a fákat, a padokat, játszótereket. Volt ott kettő hajléktalan férfi is, akikkel, a nővéremmel – ha úgy tetszik – barátságot kötöttünk. Vittünk nekik szendvicseket, kekszet, néha pénzt is adtunk nekik. E gesztusainkat mindig szívesen fogadták, és a számukra egyetlen módon hálálták meg a segítséget: életük epizódjaiba nyertünk betekintést. Nem áll módomban ezeket a történeteket leírni, ahhoz egy komplett fejezet is kevés lenne.

   Hát kérem, ez volt Kertváros, Nagy Imre utca. Ez volt szülőföldem. Itt gyűjtöttem régi pénzérméket, filléreket, itt játszottam húszad magammal hunyót, „lövöldözőset”, itt farigcsáltam botokat, itt szöktem be pajtásaimmal és nővéremmel az óvoda udvarába, hogy a fákra felmászva együk a diót, itt szerveztünk bicikliversenyeket a TVT körül, itt kerestünk rugalmasabb botokat, hogy aztán azoknak a végére kézzel formázott sárgolyókat szúrjunk és aztán azokat egymás felé kilöveljük. Hogy tudtak azok a galacsinok fájni!

Itt mentem el egyik pajtásommal a közeli fagylaltozóba, hogy törött tölcsért kérjünk, amit a pultos hölgy ingyen adott oda nekünk. A törött tölcséreket felnyaláboltuk, beültünk velük a hintába és elmajszoltuk.

   Aztán benőtt a fejünk lágya, legalábbis kezdett. Más évek jöttek, a középiskola és a kószálások évei. Birtokba vettem az egész várost, össze meg vissza keveredtem, csetlettem-botlottam, jöttek a kávéházak, kocsmák, érdeklődni kezdtem az irodalom iránt. Aztán természetesen jöttek szerelmek is, melyek dúsan burjánzanak ebben a szerelemre nagyon is alkalmas városban, és megszámlálhatatlan volt azoknak a padoknak, tereknek, kávézóknak száma, melyeken szerelemtől elvakultan üldögéltem egy-egy lány oldalán.

   Azért mesélem el mindezt, hogy a kedves Olvasó megértse, mi mindent jelent nekem szerény szülőföldem, a város ahol születtem és felnőttem, Pécs.

Nincs olyan utcasarok, kis utca, tér, pad, szökőkút vagy kocsma, amelybe ne csimpaszkodna a visszaemlékezés. Csak megyek, járom az utcákat, és lényegében bárhova nézek, azonnal azt mondom magamnak: itt ezt csináltam, ott azt. Itt ez történt, ott ezzel és ezzel találkoztam, itt erről beszélgettünk, amott arról, itt vele csókolóztam, ott vele szakítottam. Röviden-tömören: nincs Pécsnek egyetlen egy olyan kis porcikája, ahová ne kötne engem érzelem, emlék, illat, zamat, múlt, jelen, és egész biztos vagyok, amikor azt mondom, hogy jövendő.

Édes szülőföldem!

Nagy leckéket kaptam tőled, hideget, meleget, de ha ma kiállok martonfai szobám erkélyére, ahonnét látom a Tv-tornyot, mindig csak szeretettel gondolok rád. Rád, aki megszépülsz minden évszakban, megihleted a benned és körülötted lakó alkotókat.

 

Ha hinnék Istenben, áldást kérnék reád, én szülőföldem, Pécs!