Éreztem az esőcseppeket a bőrömön, mikor hozzám értek és lágyan leperegtek egészen az ujjaim hegyéig. Csak Ő tud ilyet, ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Ahogy ott sétáltam azon a délutánon a kihalt utcán folyamatosan Ő járt a fejemben. A mosolya, sötétkék szemei és mindig eszembe jut az érzés, amikor megcsókolt, de már vége… El akarom felejteni, ez nem mehet így tovább.

Nem érezhetem azt, ami nincs és ami talán soha többé nem lehet az enyém. Abban a pillanatban nagyot dobbant a szívem. Egy pillanatra megtorpantam, majd nagy lendületet vettem és elindultam felé. Tekintete változatlan maradt, úgy látszik nem zavartam meg túlságosan…

- Szia! – köszöntem először.

- Szia… – szavai halk és sokatmondóak voltak. Nem akartam, hogy érezze, mennyire hiányzik ezért nem is mentem túl közel, néhány lépéssel távolabb álltam meg. Nem szólt semmit, csak meredten bámulta a távoli házak piros tetejét. Sokat változott mióta utoljára találkoztunk és úgy tűnik nem csak külsőleg, belsőleg is. Már nem azzal az udvarias, jó fej sráccal találkoztam, mint az előtt… Szemeiben látszott a düh, pupillái kitágultak. Pedig nekem lett volna okom rá, miatta van ez az egész... Néhány pillanatig még végig fürkésztem kifejezéstelen arcát, aztán a lényegre törtem.

- Szóval… – kezdtem, és nem is igazán tudtam választ akarok-e kapni a kérdésemre – Van barátnőd?

- Van… - válaszolt halkan, szemei most egy pillanatig a földön jártak, aztán lassan visszacammogtak rám – Ezért hívtál ide? – meredt rám és zsebre dugta kezeit. A kapucnija alól kilógó, csillogó barna hajszálait teljesen eláztatta az eső.

- Nem kellett volna így lennie… - ráztam meg a fejem.

- De most már így van – folytatta helyettem és egy pillanatra hátat fordított, aztán vissza – Ha csak egy kicsit is gondolkoztál volna… – mondta halk, rekedtes hangon, kezeit felemelte, szemeiben már látszott az idegesség nyoma.

- Mért mindig én vagyok a hibás mindenért? – törtem ki én is – Te is csinálhattál volna valamit…

- Most már úgy is mindegy... – rántotta meg a vállát.

- És legalább szereted? – váltottam témát. Nem válaszolt, csak felhorkantott és hátat fordított. Néhány perc szünet következett. Majd hosszú vacilálás után erőt vettem magamon és megkérdeztem:

- Kérhetek valamit? – lassan fordult felém és mikor tekintetünk találkozott bólintott.

- Kérhetek egy utolsó csókot? – látszott rajta, hogy meghökkenti a kérésem. Egy darabig csak állt ott, elmerengve. Aztán közelebb lépett hideg kezével végig simította az arcomat. Lassan közelített, nem akartam elhinni, de mikor behunyta a szemét tényleg tudomásul vettem… A csókja mégis ugyanolyan maradt, mint előtte, olyan mámorító. Teljesen magával ragadott… Hozzám simuló vízes tincsei talán csak még jobban kiegészítették azt, ami történt. Pár perc múlva mikor elváltak ajkaink még mosolyogni se volt erőm. Csak egy pillanatig találkozott tekintetünk, még utoljára láthattam mosolyát aztán hátat fordított és elment… Hagytam elmenni… és csak akkor vettem észre, hogy az arcomon lefelé haladó cseppek nem a zivatar könnyei, hanem az enyémek, de mért is lepődök meg ezen, hiszen az egész életem egy nagy zivatar…