Az a mű, amelyet elolvasnak: él, az a mű, amelyet másodszor is elolvasnak: megmarad. 

 

Megragadva kávésbögréinket, szépen kidekorált laptopunkat vagy esetleg a régimódiak, megformált tollukat, kényelmesnek tűnő fotelunkba huppanva szárnyalunk a szavak végtelen során, míg lelkünk egyre üresebb és üresebb lesz. Nos, de miért is tesszük?

 

Élvezem az írást, és azt, hogy kitalált kis történeteim, vagy épp hitelesnek vélhető prózáimat a nép száján láthatom. Ezzel nem hiszem, hogy csak én vagyok így. Bármely író szívesen veszi az elismerést. Ám azon, hogy igazából miért is csináljuk… még nem gondolkodtunk el.

 

Legtöbbször tanácsot szeretnénk adni, mások baján segíteni, törődést, és megnyugvást biztosítani. Létünknek egy darabkáját a világnak adni, bízva, hogy maradandót alkotunk, bízva, hogy tudunk segíteni. Néha nem magunkért, hanem másokért csináljuk. Hisz az írói szabadság által embereket, népeket mozgósíthatunk meg. Esetleg gondolatokat, eszméket, világokat változtathatunk be, egyetlen írásunk által. Segíteni akarunk, mint mindenki más, miközben észre se vesszük, hogy ezzel magunk számára is új kapukat nyitunk meg.

 

Azt mondják, azzal, hogy kiírjuk magunkból a dühöt, a haragot, esetleg a boldogságot, lelkünk egy része felszabadul. Hiszem és tudom, hogy ez így van. Saját bőrömön tapasztalom, hogy ez a fajta „felszabadulás” jót tesz. Felszabadít és talán el is űz minden olyanfajta gondolatot, ami bennem bujkál. Néha nem is gondolunk bele, hogy ez számunkra is mekkora segítség, pedig nem kell ahhoz senkinek írónak lenni, hogy gondolatait papírra vesse. Sokan nem hisznek benne, hisz azt mondják attól, hogy leírjuk, mi bánt minket, az nem old meg semmit. Pedig úgy gondolom, hogy egy pár óra „csöndben üléses gondolkodás” sokkal többet segít, mintha indulatainktól felháborodva részegre innánk magunkat, vagy éppen a berendezést rongálnánk.

 

„Az a regény, amely meggyőz a maga igazságáról, akkor is igaz, ha tele van hazugsággal.”

 

Az írás számomra mentsvár. Örülök, hogy lehetőségem van megmutatni az embereknek a gondolataimat, a saját nézőpontomat. Talán, pont ezzel segítek másokon… talán pont ezzel segítek magamon.  A többi már csak puszta szemfényvesztés.

 

„Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összefűzésekor is; mert az is becsületvizsga; állítás, amiért helyt kell állni.”