Sose volt szerelem
2014.06.18.
„Sosem foglak téged megbánni, vagy azt mondani, hogy bár soha ne találkoztunk volna, mert egyszer régen pontosan az voltál, amire szükségem volt!„
Mindenkiben buzgott a buli vágy, és, hogy végre kicsit kizökkenjünk a tanulás nehézségeiből, ám bennem ennek egy halvány fénye se csillogott. Sose voltam az a bulizós fajta, pedig csak egy egyszerű kiruccanásról volt szó. Egy-mint utólag kiderült- mindent megváltoztató kiruccanásról.
[…]
Ahogy az elektromos kis kocsiban ültünk, a szél belekapott a hajunkba, és felszabadultság volt a levegőben. Öröm ült ki az arcunkra, és ezzel az örömmel ütköztünk neki a többi kiskocsinak is, hisz az agresszivitás ilyenkor mindenkinek öröm. Talán ezért is szerettem ennyire ezt a „játékot”. A bennem rejlő kislány miatt is, de itt kiadhattam magamból a bennem tátongó lyuk adta nehézségeket. A minden napokban rejtve voltak ezek a kis démonok, mik képesek voltak oly’ mértékig lerántani a földre, míg a sírástól el nem aludtam. Nos, ezek voltak a minden napjaim, ám aznap a kiskocsiban ülve, olyan dolog történt, amit szerintem a másik fél sem sejtett.
A gázpedált nyomva, nem érdekelt a gyorsaság, vagy az ütközések fájdalma. Élvezni akartam, ha már kirángattak a saját kis komfort zónámból. Ismeretlen arcok mosolyogtak rám a többi kiskocsiból, amikor egy-egy ütközésnél, nem csak ő, de mi is ugrottunk egyet.
A kocsi kormányát egyenesbe állítottam és kiszemelve áldozatomat elindultam felé. Messze volt még, és az arca kivehetetlen volt, ám barna haján megcsillant a fény, és ez vonzotta a tekintetemet. A kocsijuk még ekkor háttal állt nekünk, ám mikor már csak két méter választott el minket, a kis kocsi irányt váltott, és szembe találtam magam Vele. Arcom mosolyról, meglepettségre váltott, és a szívem át akarta törni a mellkasomat.
Mennyit változott! Mégis megmaradt a maga helyessége. Nagy köszönés után és a magunkhoz térés után hiányérzet keletkezett bennem, már csak azért is, mert aznap nem láttam többet.
Itt kezdődtünk mi. Itt kezdődött csak igazán az életünk. Itt kezdődött a boldogság. Apró örömök, mik bearanyozták a napjainkat. A bókjaid, a csókjaid, az illatod… mitől megfosztottam magam.
Az ablakon kinézve csak elmerültem a hópelyhek gyönyörűségében. Apró kis teremtmények, mik függetlenek bármitől, és bárkitől. Szerettem volna egy lenni közülük, hogy én is olyan jéghideg, és nem mellesleg határozott legyek, mint ők. Kellett volna ez a képesség, hisz most is Rá vártam. Teltek, múltak a percek, és az ablakon kikukucskálva még mindig vártam a pillanatot, amit 3 év után véletlenek sorozata hozott össze.
Hisz valljuk be, mennyi az esélye, hogy ennyi idő után egymásra találunk?
Hideg volt, és te csak egy pólóban álltál előttem. Szemed pontosan olyan volt, amilyenre emlékeztem. Mogyoróbarna tekinteted a szememet fürkészte. Megérteni szerettél volna, belelátni a lelkembe. Ám egyhamar rájöttél, hogy lehetetlen küldetésbe vágtál. A megszokott pusziszkodás helyett, meglepő dologra vetemedtél. Még mielőtt kijelenthettem volna, hogy mennyire buta vagy, hogy csak így, egy szál semmibe jöttél elém, közelebb vontál magadhoz, és lassacskán, késleltetve a dolgot, szádat a számra tapasztottad. Mint éhezőnek a kenyér. 3 éves hiányod kimerített, mind lelkileg, mind érzelmileg. De most a karodban, újra éreztem az illatod, karod erős szorítását, és szád ízét. A tested lángolt, és hideg testemet melegítette.
Nem akartam, hogy véget érjen.
A lakásba érve rádöbbentem, hogy semmi nem változott. Ugyan az a mosópor illat járja át a lakás összes zugát, mint régen. A nappali még mindig az a hely, amit talán a legjobban szerettem a lakásban. Hisz, mit is mondhatnék, itt töltöttük a legtöbb időt. A konyha, az érzelmek színtere, és a szobád a vágyaké. Kíváncsiság járta át a testem, és hirtelen felindulásból a konyha felé indultam el, de elkaptad karomat és a szobádba vezettél.
Félve ültem melléd. Szokatlan volt a tudat, hogy megint ily’ közel kerültem hozzád. Körmömet piszkálva, félve néztem a szemedbe, és az elejtett félmosolyaidba újra szerelemes lettem. Derekamat átkarolva mellkasodra vontál és szótlanul feküdtünk egymás mellett. A csend közöttünk megszokott volt. Sose mertem megnyilvánulni előtted. Gondolataimat és lelkemet mindig zárva tartottam előtted, hisz ismertelek. Szarkasztikus voltál mindennel szemben, bármit is meséltem. De nekem sose számított.
Megtörted a csendet, és ugyan azon a szarkasztikus eleganciával meséltél Róla. Róla, kiről beszélgetéseink fele szólt, és én csak szótlanul hallgattam. Akkor még nem is gondoltam, hogy mennyit jelent neked. Az ember a szerelem hatására sok mindent képest máshogy gondolni, mint ahogy van. Meséltél az élményeitekről és az érzésekről, és én még mindig nem szóltam. Fejemet mellkasodon nyugtattam, és elvesztem a pillanatban. Mily’ rég volt ehhez hasonló élményem, főleg Veled.
Az órák teltek, és mi csókcsatákba veszve élveztük az időt. Mégis tudtam, hogy ez más, ez nem az, amire én gondolok. Máshogy láttad a dolgokat, mint én.
Eljött az idő, és a liftben elejtett csókunk után, a kocsiba beszállva, érzelmekkel túlfűtve, nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó, amikor látlak, amikor utoljára érintelek. Ha tudtam volna… sok mindent máshogy csináltam volna. Ha tudtam volna …
Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett.
Görög Vivien
