Hajnalban, az ablakon kitekintve, a derengő fényben furcsa pár ragadta meg figyelmemet. Sovány és szakállas, harminc év körüli férfi ballagott az utcán egy meghatározhatatlan fajú, ösztövér kutyával. Látható volt, hogy igen ragaszkodnak egymáshoz.

Az ember egy kapu előtt megállt és derékig merülve turkált a kukában. Mellette a csapzott, vézna kutya figyelte minden mozdulatát. Az ember felmerült a szemétből, kezében egy kissé száraz, kissé piszkos, enyhén penészes kenyérdarabbal. Diadalmasan nadrágszárába törölte a zsákmányt, aztán tört belőle egy nagy falatot, és a kutyának adta.

A kutya rágás nélkül elnyelte, aztán fejét lehajtva az ember lábához dörgölődzött. Az ember is bekapott egy falatot, megveregette a kutya oldalát, aztán zsákmányt keresve tovább indultak a következő kuka felé.

Ősi barátság az övék. Olyan, amiben sem az embernek, sem a kutyának már nem kell csalódnia. Mert ők túl vannak ezen. A kutyát is és az embert is a társadalom kiverte az utcára.

Ebben a szabad világban csak egymásra számíthatnak…

Ezen a hajnalon a kenyér is megkeseredett a számban.