Nem értem. Csak ültem a földön és bámultam magam elé már percek óta. A gondolataim kavarogtak,hol itt,hol ott jártak. Félig tudtam mit akarok,félig nem. Néha elkalandoztam,hogy milyen lenne amikor jó lenne minden és nem olyan amilyen most. A mostani valóságot nem szeretem. Eszembe jutott milyen volt amikor már ébredéskor mosoly ült az arcomon és azzal a mosollyal is feküdtem le a következő este. Nem tudom hova kerülök a jövőbe,hogy a valóságom hogyan fog változni vagy marad minden ilyen? De az nem lehet…a dolgoknak rendbe kell jönniük. Minél többet kell látnom a valóságból ,annál rosszabb lesz. Az én kis világomba az emberek közel sem ilyenek. Néha csak körbe nézek és nem értem,miért? Miért nincsenek normális kapcsolatok? Hova lettek a barátok? És hogyan mehetett minden ennyire tönkre? Úgy érzem mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomba és elvették volna a szívemet,néha már fizikai fájdalmat okoz a sok fájdalom. Legszívesebben ordítanék,kiáltanék hogy én ezt nem akarom,hogy fejezzék be és ne bántsanak tovább,de felesleges, nincs értelme.Ideje megtanulnom nem szeretni. Szeretni már olyan jól tudok,de mindig fájdalmat okoz. A szívem már tele van ragtapaszokkal,de legalább még dobog. Most az egyszer nem miattatok,hanem magam miatt.