Érzéseim zivatarában ismét elhagytál,

Úgy érzem elhagytál. 

 

Sokáig az oldalamon álltál,

Ha kellett miattam bőrig áztál.

Most újra egyedül a viharban,

Örömömet nem lelem vigaszban. 

 

Ha kellene miattad tán széjjel is ázhatnék,

Majd úgy elázhatnék. 

 

Talán nagy bennem a társfüggőség,
Én magam vagyok egy nagy szélsőség.
Hiába reméltem, hogy így szeretsz,
Most a távolban ismét ott nevetsz.
 
Egyedül hagytál, én is nevetek, mert szeretlek,
Minek is szeretlek…
 
Röhögő görcsben sírok fetrengve,
Könnyeimmel hatalmast versengve.
Majd feltör a fájdalom, élre áll,
Fájnia kell, boldogság félreszáll.
 
S magam lehetek itt a nagy sötét lakásban,
Lakásban… Lakásban.