Vérvörös szirmokként hullok alá hideg patakba,
Lélektelenül fulladok, beleveszek szavakba.
Ringatózva vesz körbe a víz, lassan merülök el,
Ordító csendjében fáradt rózsaként körülölel.
 
Szúró tüskék emésztenek bennem emészthetetlent,
Apró fájdalmak remegtetik kezem, szeretetlen
Szívem hánykolódik, tövisként létezem köztetek:
Ujjaitok vérezve törlöm fel csorgó könnyetek.
 
Dús hajú szélben ringva várom töretlen hajnalom,
Szirmaimat bonthassam és rajtuk gyönge harmatom
Mutatkozhasson, s én is nyílhassak szép napfényben.
Aztán később úgy is eltörök a zord, hideg télben.
 
Megszáradt rózsa leszek, feldrótozva öreg síron,
Talán épp a tiéden kell majd hideg szelet bírnom.
Ott is együtt leszünk túlvilági lélek hiányban,
Mint rózsa és elrepült madár – jelenünk imámban.