Dany

 

A lemenő nap fénye megvilágította koromfekete hajadat, míg smaragd zöld szemeidben ott bujkált a vágy és a félelem.

 

Az ital egyre csak fogyott és fogyott. Poharaink telítettek voltak, míg a sóvárgó Nap csendben, menetelve eltűnt az égboltról. Mindenki édesen mérgező dohányát szívta, még én is. Pedig hányszor megígértem, hogy leszokok, de hiányod mindig felerősítette bennem a nikotin utáni vágyat. Kellett, ugyan úgy, mint te.

A tábortűz fényében tökéletesen látható volt arcodon a félénk kislány, és a vad nőiesség egyben. Fekete csipke ruhádon játszott a fény, míg te narancs-vodkát iszogatva másokkal cseverésztél. 

Annyi ember, de mégis minek? Hisz csak te kellettél volna oda, hisz csak rajtad járt az eszem. És a múlton. Megannyi lehetőség, megannyi elhalasztott vágy. De te most mégis itt vagy.

Nálam, még ha nem is velem.

Hisz tudtam, hogy múltbéli hibáimat ismerve, akármennyire is rólam szólna ez az est, téged hidegen hagy. Ez benned az érdekes. Mosolyogsz, mégis lelkedben ott van a fanyarú érzés, mit még én ejtettem rajtad.

Nem szóltál hozzám, csak ha muszáj volt. Pedig a kérdés mindvégig ott volt. Mi lesz az este vége? Hisz a számomra tökéletes kimenetelt rengeteg dolog gátolta.

 

Hisz ott volt Ő. Ő, aki számít rám. Ő, aki a múltad.

 

Sophie

 

A tábortűz fényében, alakodat véltem felfedezni. Vodkával a kezedben támolyogtál felénk, már te sem voltál teljesen tiszta. Barna tincseid rakoncátlanul álltak, míg kék szemeidben a vágy démonai tükröződtek. Leültél mellénk. Még fiatal volt az este, és senki se tudta mit hoz a másnap reggel. Fejemben megannyi gondolat kavargott, mit az alkohol hozott ki belőlem. Nem vetted le rólam a szemed, és én se tudtam másra nézni.

 

„Az emberek olyan sebezhetőek esténként. Ha megkéred őket, akkor elmondják, hogy mi bántja a lelküket. Olyan vágyaik vannak este, amiket soha nem tennének meg, amikor a nap az égen van.”

 

[…]

 

A konyhátokba támolyogtam, és valami ehető után kutattam, mi kiszívná szervezetemből az alkoholt. Egyedül voltam, részegen. Az ajtó kinyílt, te pedig beléptél rajta. Egyedül voltunk.

 

Dany

 

A konyhapulton ültél, csinosan megformált mosollyal az arcodon. A vágy, most erőteljesebben játszott szemeidben. Közelebb lépkedtem- amennyire állapotom engedte- és láttam tested megremegett. Megfogtad kezemet és közelebb húztál. Kezem derekadon nyugodott, és tekintetünk egymásba merült. Démonaink kisgyerekként játszottak egymással, míg mi csöndben „sakkoztunk”. Nem mondtuk, még is mind a ketten tudtuk.

Közelebb hajoltál, és édes hangon suttogtad fülembe a Világ szavait. Ha nem lettem volna, ha nem lettél volna, talán meg se történik. Mégis ajkad ajkamhoz ért. Édes volt, és érintésedben tombolt az izgalom. Te se tudtad, hogy mit akarsz.

 

Sophie

 

Szánk eltávolodott, és újra szemedet fürkésztem. Ha nem lettél volna, ha nem lettem volna, talán meg sem történik. De akartad, hisz a múlt nem múlik csak úgy el, nyomtalanul. Én viszont felelőtlen voltam, mégse bántam meg.A pultról letámolyogva magadhoz vontál, és szád újra a számhoz ért. Kit érdekelt már, hogy hanyadjára bántjuk meg Őt? Hosszú volt még az este.

 

Dany

 

Szánk szétvált, és te halk hangon közölted velem, hogy friss levegőre van szükséged. Csak úgy elsétáltál, én pedig ott maradtam az üres szobában, a gondolataimmal. Tudtam, hogy másképp fogsz rám nézni. Pont ettől féltem, mégse bántam meg.

 

[…]

 

A tömeg elcsendesült, és mindenki megpróbált olyan helyet találni, ahol leheveredhet. Csak páran maradtak még a nappaliban, az élet dolgairól meséltek.A levegő hideg volt, és italom mennyisége nem akart csökkenni. Nem kívántam, csókod ízét éreztem a számban. Tudtam hol vagy.

 

És most mégis mellette fekszel, hisz szereted, és ezt te is tudod. A hold bevilágította az udvart, míg én a hintaszékben ülve belemerültem gondolataimba. A csókunk járt a fejemben… Pont itt, pont most, pont így, ily’ részegen. Emlékezni fogok rá holnap? Szeretnék emlékezni rá? Szeretnék, mert szeretlek.