Bábics László
2014. 06. 02.
'Rossz irány' és utasa
93-ban vitorlát bontottam, elhagytam a kikötőt,
Uticélom még nem volt, a szél csak úgy kilökött.
Nem kellett nekem térkép, úsztam mindenhová bátran,
Nem féltem a nyílt víztől, hisz mindenhol szüleimet láttam.
Naszádom a 'Rossz Irány' nevet kapta,
Talán sejtettem, hogy már sose vezet haza.
Repülj hajóm, repülj első és egyetlen utunkra,
Új horizontnak iramodva, hátra egyszer se fordulva.
Utam elején lebegtem amerre szívem vitt,
Sehol a Földön ekkora szabadság, mint itt.
Gyerek fejjel szembementem minden vízeséssel,
Mindig megúsztam egy-két deszkám eltörésével.
Kezdtem felnőni, tájékozódni, gondolkodni,
Rájöttem: egyszer, valahol muszáj kikötni.
De mégis hol eresszem le horgonyomat,
Mikor azt se tudom hová visz el az áramlat?
Úgy döntöttem nem kell nekem kormány, horgony,
Hogy hova visz a tenger, már nem az én dolgom.
Szóval siklok tovább kormány, horgony nélkül,
Szilaj hajóm s lelkem így a tengerrel megbékül.
Rakományom sose volt soknak mondható,
Hajóm gyomrában cigaretta és boros kancsók.
Esténként feljártam az árbockosárba álmodozni,
Gondolkoztam azon, utam vajon hogy fog változni?
Ez vagyok én, irányíthatatlan hajóján részeg tengerész,
E hajó fedélzetét már régen elhagyta a józanész.
Többé nem kutatok szigetek, kikötők és partok után,
Köddé válok a Vágyak és Titkok tengerének útján.
Szeretem azt hinni, hogy szabadon szelem a vizeket,
Hisz ez a tenger, se kormány, se horgony, se sziget.
Amiről viszont nem tudok, de ha mégis, inkább hallgatok:
Hajómnak parancsot nem én adok, inkább az áramlatok.
