Ülök egy padon. Magányosan, mint mindig. Bámulom ahogy elhaladnak mellettem az emberek. Valóban azok lennének? Már nem tudom. Rohannak, nincs idejük észrevenni, hogy mi történik körülöttük. Egy-két eltévedt pillantás. Rám néznek, miért bámulom őket? Jó kérdés, aztán megrázzák a fejüket és megválaszolatlanul hagyják az egészet. Nincs idő gondolkodni.

 

Mindenki tarka, divatos ruhákba bújva, mosolyt színlelve beszélget a társával, vagy éppen magával. Azt hiszik, ettől úgy néznek ki, mintha boldogok és elégedettek lennének.

Fekete folt. Ez vagyok én. Halvány mosollyal fürkészem az egymást taposó lényeket. Nem kéne ezt az egész társaságot eltüntetni és újrakezdeni mindent az elejéről?

Valaki nekem jön. Motyog aztán tovább lép. Elhagyott valamit, utána rohanok, odanyújtom neki ő rám néz. Vádlón. Minden bizonnyal azon gondolkozik, hogy hogyan került hozzám. Barátságtalanul kirántja a kezemből és elmegy. Ennyi? Igen. Ez a mai világ.

Állok a szivárvány színű cukormázzal borított világ közepén és bámulom a lakóit. Fülelek, elkapok egy-két foszlányt néhány mellettem elhaladó beszélgetéséből. "Azt mondták boldog, felesége van és gyerekei!" Kacagok, ennyiből áll az élet… Kötelesség, rohanás, néhány perc pihenés aztán kezdjük újra az egészet. És ezt élvezzük! Mi ebbe a jó?

Lehajtom a fejem és úgy lépdelek az úton, nincs kedvem nézni ezt az egész színjátékot. Eszembe jut valami, aztán elhessegetem. Emlékek. Mire jók? Talán eszembe juttatják, hogy voltam én is ember, valóban lettem volna? És mi is az az ember? Amit látok, vagy amiről úgy gondolom hogy az? Bonyolult ez az egész. Valaki megérinti a vállam, hátrafordulok.

Egy barát. Mosolygok, köszönök, érdeklődök hogyléte felől, aztán arra hivatkozva, hogy elfoglalt vagyok elmenekülök. Megriaszt, hogy ismernek. Én se vagyok más a többieknél.

Felnézek. Valaki előttem éppen veszekszik egy másikkal. Nem tudom kik ők, szemlátomást egymásról sem tudják. Nem érdekel, kikerülöm őket. Átlépek rajtuk, de hát ebből áll az élet.

Hazamegyek.Bezárkózok a szobámba. Barátkozok a gondolattal, hogy ebből állnak a mindennapjaim. Zokogok. A könnyeimen keresztül kicsit másmilyen a világ.

Csörög a telefon. A falhoz vágom. Darabjaira esve pattan vissza. Nincs kedvem most semmihez. Az akku pörög még fáradtan néhányat a padlón aztán megáll. A szomszéd szobából üvölt a TV. Megpróbál nem meghallani az egészet.

Kibámulok az ablakon. Sötét van, a világ is feketébe öltözött már. Lesütöm a szemem. Elalszom.

Egy újabb átlagos nap véget ért.