-Nee!-Nevetve kiáltom. Kezeit leveszem derekamról, mielőtt összekulcsolhatta volna őket a hasam előtt. Szembe fordulok vele és elkezdek hátrálni a hálószoba felé, ő pedig követ engem. Az arckifejezését látva nevetnem kell, de az ő szája is félmosolyra húzódik.

     Egy gyors mozdulattal mellettem terem és a falhoz szorít. Kezével végig simít az arcomon, a hajamba túr, majd megcsókol. Viszonzom csókját. Hogyne viszonoznám, amikor teljes mértékben oda vagyok érte.

     Megszólal a telefonja, félbe szakítva tevékenységünket. Rápillant a kijelzőre, ad egy csókot és szemében a „Sajnálom, de fel kell vennem.” pillantással már el is indult az irodájába. Még hallom száraz, tárgyilagos hangját mielőtt becsukná maga mögött az ajtót. Az évek során már hozzászoktam ehhez. A munka a lista elején foglalt mindig is helyet.

     A hálószobába lépve egyenest az ágyhoz megyek és hanyatt fekszem rajta. Próbálok nem a gondolataimba mélyedni. Talán gyorsan lerendezi azt a telefonhívást és jön is vissza. Habár az eddigi tapasztalataim alapján ebben nem nagyon kellene reménykednem.

     Az ágy szélén van néhány összehajtogatott, tiszta ruha. Reggel nem raktam el őket, időhiányból adódóan. Felveszem őket és berakom a gardróbba. Megakad a szemem két póló közül kilógó papírdarabon. Elveszem. Egy összehajtogatott papírlap.

     Ekkor nagy robajjal kicsapódik az ajtó. A papírlapot a farmerembe mélyesztem.

   -Mit művelsz?-dörren rám.

   -Semmit. Csak fáztam és gondoltam felveszem az egyik pulcsidat.-mondtam közömbös hangon. Kiveszem egyik kapucnis pulcsiját és magamra húzom. A gardróbot becsukva kicsit elidőzök, mielőtt még felé fordulnék.

     Mikor a szemébe nézek, nem ugyanazt az embert látom, mint pár perccel ezelőtt. Az arca kemény, szája széles vonallá húzódott és mereven engem figyel. Már megint itt tartunk. Érzem a gombócot a torkomban, remeg a kezem. Félek. Igen, félek. Megint.

   -Gyere ide!-parancsolja.

     Lesütött szemmel odalépek elé. Ő kezét az állam alá csúsztatja és erősen megszorítva felemeli a fejemet. A szorítása könnyeket csal a szemembe. Rápillantok, de semmi érzelmet nem tükröz az arca. Hirtelen elenged és bemegy a fürdőszobába.

     Csak rossz napja van, semmi több. Nem kell félnem tőle, hiszen sosem bántana. Vagyis évek óta ezzel nyugtatom magamat. Az egyetlen ok, amiért nem hagyom el az, hogy szeretem. Túlságosan is.

   -Itt vagy még?-kérdezi. A hangja most lágyan szól, mégis a hideg fut végig a hátamon.

   -Igen-suttogom.

   -Bejönnél?

     Kérdésnek hangzik, de tudom, hogy valójában nem az. Parancs.

     Letörlöm a verítéket a homlokomról, mély levegőt veszek és belépek a fürdőbe. A mosdó előtt áll és a tükörképével néz farkasszemet. A kezét kinyújtja felém, én megfogom és maga elé húz. Immáron a tükörből figyelhetem rezdüléstelen arcát. Bal kezével átfogja a derekamat és szorosan magához húz.

   -Bátor vagy-suttogja-és borzasztóan bolond is.

   -Miért?-kérdezem.

   -Mindketten tudjuk, hogy nem kellene velem lenned. A szerelem egy dolog, de én nem vagyok hozzád való. Te nem hagytál el eddig sosem, pedig nem bántam veled mindig szépen. Én pedig bolond lettem volna téged elüldözni. Gyönyörű vagy, intelligens, kívánatos.-jobb kezével elsimítja a hajamat, ezzel a nyakamat szabaddá téve.

     Elvesz valamit a mosdóról és a következő pillanatban látom is, hogy mit. A hideg penge érintését érzem a nyakamon. Végigsimít vele a bőrömön, újra és újra. A kezem ökölbe szorul, az ajkam megremeg és egy könnycsepp folyik le az arcomon. Közelebb hajol és csókot nyom az arcomra, majd suttogva folytatja tovább.

   -Sokszor bántottalak. Ezt nagyon sajnálom, habár olykor élveztem. Mentségemre szolgáljon sosem voltál közömbös számomra. A szeretet egy szintjén én is éreztem irántad valamit.

   -Éreztél? Már nem érzel?-suttogom. Képtelen lennék hangosan beszélni.

   -Nem.-mondja és a nyakamhoz nyomja a pengét.-Elmúlt. Sajnálom.-a szemében csak a gúnyt látom.

   -Most mit fogsz tenni?

   -Ezen sokat gondolkodtam. Nehéz döntés volt.

   -Mire jutottál?

   -Hát…-fájdalom hasít belém. Ellép tőlem és visszamegy a hálóba.

     A legelső törölközőt, amit meglátok felveszem és a nyakamhoz szorítom. A seb nem túl mély, ahogy látom, úgyhogy utána megyek. Az ágyon ül és engem néz. Mellette egy táska van.

   -A csomagod.-int a táskára.

   -Értem.

   -Dehogy érted.-mondja és kezébe temeti arcát.

     Mikor újra felnéz, azt a férfit pillantom meg, akibe beleszerettem. Közelebb megyek hozzá, de ő feláll és félrelök.

   -Menj el! Így lesz a legjobb.-miközben beszél rám sem néz-Láttam, hogy megtaláltad azt a papírlapot. A ruháim között. Semmi érdekeset nem tartalmaz számodra. A szeretőim listája. Tartsd meg nyugodtan.

     Nem jutok szóhoz. Én ezt nem értem. Mi a fene folyik itt.

   -Menj el!-mondja már-már fenyegető hangnemben.

     Megfogom a táskát, az ajtóból még hátrapillantok rá, de ő csak mereven bámul maga elé.

 

**

 

     A kapucnit a fejemre húzva, táskámmal a vállamon, nem is gondolkodva megyek előre. A város zajos, az emberek tolakodnak, egyesek nekem jönnek, majd a füstöt az arcomba fújják. Válaszul jeges pillantást vetek rájuk és továbbállok.

A Hídra érve lassítok lépteimen. Leteszem magam mellé a táskámat és kihajolok a korláton. Az elém terülő mélység félelmet kelt bennem. Kiegyenesedve a végtelenből hömpölygő folyó képe terül elém, a szürke fellegek és a köztük elterülő város már-már omladozó épületei.

     A minket körbevevő világot mindenki úgy látja, ahogy látni szeretné. Míg más világa rózsaszín ködbe burkolózik és minden sarkon egy újabb lehetőséget és kalandot lát, addig az én világképem most szürke és fakó, de nem azért ilyen, mert most a „depressziós, elveszett, senki nem ért meg és le fogok ugrani erről a hídról” hangulatomban vagyok. Az nem én lennék.

     Egyszerűen csak érzem, hogy most jött el a pillanata annak, hogy kikapcsoljak. Nem kell a töprengés, a dilemmázás, a kusza érzések megfejtésének hajkurászása, bonyolult összefüggések keresése. Most csak a pillanat számít, hogy a tenyeremben érzem a vaskorlát hideg tapintását, hogy csukott szemmel mélyet lélegezve a tüdőmet átjárja a hűvös levegő, miközben a szél az arcomba fúj néhány hajtincset.

     Túl sok minden történt körülöttem egy időben. Esélyem sem volt felmérni az adott helyzetet. Én most nem menekülök, vagyis próbálom ezt elhitetni magammal. Nyugalomra van szükségem.

     A farmerem zsebéből kiveszem az összehajtogatott papírlapot. A tartalma nem titok számomra, de jobbnak látom ezt eltűntetni. Utoljára tizenévesként dobtam le innen egy szerelmes levelet, csalódottan, összetörve. A helyzet más, de a cél azonos. Vannak dolgok, amikkel nem érdemes már a jövőben foglalkoznunk, mert csak tönkretennének minket. Megtörtént, tanultunk belőle és továbblépünk. Az Élet nevű játék nem olyan vészes, mint ahogy gondoljuk.

     A táskámat felkapom a vállamra, a papírlapot egy gyors mozdulattal eldobom. Követem a szememmel és látom, ahogy eléri a folyóvíz felszínét. Sarkon fordulok és elindulok, hogy újra kiszínezzem a szürke világomat!