Kávém kihűlve hevert az asztalon,
Ízét elvesztve rogyott gazdagon.
A hó is olvadva fagyott ki vakon,
Lelkem kihűlve sorvadt a napon.
 
Én sem leszek más, messze tűnő alkotás:
Ősrégi szavakkal való csapkodás,
Ócska füzetben lévő apró, kis rovás,
Táncmulatság utáni térdre rogyás.
 
Mert elolvadt a hó, - talán esik még, bízom,
Messze szálló szelekkel viszályom szítom…
Magamat győzködöm, szerelmemben nem bízom,
Üvöltő sikolyommal űzöm el kínom.
 
Távolba néző szemem hiába kereshetne,
A magánnyal szívem minek is szerethetne
Két biztos, tartó karod örökké ölelhetne,
Boldogsággal, szerelemmel meg is telhetne.
 
Önző, öntelt lelket rajongva minek is szeressek,
Részeges órákban folyosón téged kereslek
Érzelem felett nincs hatalma nyugtató szereknek,
Ennek nincsen értelme, én bármit is tehessek…