A repülő megérkezett és mindenki izegni-mozogni kezdett, hogy ő legyen az első, aki megpillantja Moszkva dermesztően hideg táját. Én csak ültem még a kényelmes székben, amiben igaz már elültem magam, de még nem tudtam megmozdulni. Egy új ország, új élményekkel, új lehetőségekkel. Nemsokára odajött az egyik stewardess és finoman rám mosolygott, majd megszólított: - Uram, a gép leszállt, kérem szálljon le! - Persze, bocsánat! – válaszoltam visszamosolyogva rá.

Még pár perc bambulás után felálltam és a cuccaimért nyúltam. Leszedtem őket a fejem fölötti rekeszből és a gép ajtaja fele igyekeztem, ami már kezdett becsukódni. Épp, hogy le tudtam szállni a gépről. Szemem pásztázni kezdte az ismeretlen terepet. Kerestem valakit. Kerestem egy lányt. Egy lányt, aki segített eligazodni az ismeretlen területen. Nem sokáig kellett kutatnom, mert egy 10 méterre megpillantottam egy lányt, akinek a táblájára gyönyörű betűkkel volt felírva, hogy Gilbert. Meg voltam győződve, hogy ez a hölgy engem keres, ezért bőröndökkel a kezemben elindultam felé. Bemutatkoztunk egymásnak. Elmagyarázta, hogy ő lesz az idegenvezetőm, az első pár hétben, hogy megtudjam, mi hol van. Én csak bólogattam, de közben a nevén járt az eszem : Nathalie… Milyen csodálatos név, milyen csodálatos szempár, amiben máris elvesztem. Eközben ő fecsegett és magyarázott, én pedig már csak a végére tudtam feleszmélni :

- Mehetünk?

- Tessék ? - kérdeztem, hisz nem értettem hova is kellene mennünk.

Aztán újra elmagyarázta, hogy most elősször is elmegyünk a szállás helyemre, ahol lakni fogok. Ott majd lepakolhatok, átöltözhetek és utána elvisz és megmutatja a város nevezetességeit. Kocsiba szálttunk és az utcákon szinte repülve haladtunk a kijelölt célpont felé. Nem kellett sokat autókázni ahhoz, hogy megérkezzünk. A szálloda, ami előtt megálltunk, legalább nyolcemeletes volt, és szépen ki volt díszítve rózsákkal és másfajta virágokkal. A hatalmas arany terembe egy vörös szőnyegen át jutottunk be. Odabent emberek ezre sürgött és forgott.

- Rosszkor jöttünk. - gondoltam.

Ez ki is derült,amikor a recepcióhoz értünk. A hölgy akitől segítséget kértem, nem éppen volt jó kedvében.

Kelletlenül oda adta szobám kulcsát, majd hozzá tette :

- Ne használjon től sok vizet ! Nem a strandon vagyunk !

Nem igazán értettem sem a viselkedés módját, hisz egy árva rossz szót nem szóltam hozzá, sem magát a kifejentését, de nem akartam válaszolni erre a mondatra, mert tudtam, elég csúnya dolgokat vágnék a fejéhez. A lifthez siettünk, ami épp előttünk csukodótt be, így kénytelenek voltunk lépcsőn menni. Mire felcipeltük a hatalmas bőröndöket, rendesen megizzadtunk. A szoba gyönyörű volt, hatalmas franciaággyal. A bútorok régiek voltak, vagy legalább is a kinézetük. Régiek, kopottak és feketék. Mégis illettek a szoba hangulatához, ami szintén kicsit régies stílusban volt letapétázva. Lepakoltunk. Én szépen berendezkedtem, hisz itt fogok élni több, mint fél éven át. Majd amíg Nathalie felhívta néhány barátnőjét, mert találkozója lesz velük, addig én letusoltam. Az autó már odalent várt minket, hogy bevigyen a központba és magunkra hagyjon. 10 perc alatt beértünk. A főtér közepén rakott le minket, ahol elősször is megcsodáltuk a székesegyházat, majd a többi nevezetességet. Este felé újra visszasétáltunk a Vörös térre, ahol beültünk egy kávézóba és megkóstoltam a helyi specialitást : kvasz-t. Mély beszélgetésbe elegyedtünk, egészen féltizenegyig, amikor is megcsörrent Nathalie telefonja az asztalon. A barátnője volt, aki megérkezett a szállodánk elé, és várja, hogy beengedjük. Gyors taxiba szálltunk és miközben az autó repesztett alattunk, én a hallottakon elmélkedtem. Mennyi minden megtudtam erről a helyes kislányról.

Több mint 15 éve él kint Moszkvában egyedül. Szülei nincsenek, gyerekkorában elhagyták. És még ehhez hasonló mondatok cikáztak az agyamban és próbáltam felfogni őket. A szálloda előtt egy csapat lány állt, akik mind ránk vártak. Nagy kacagások mellett felbaktattunk a szobához, ahol még mindig beszélgettünk és nevetgéltünk a lányokkal. Ez ment egészen hajnali kettőig, amikor is a lányok úgy döntöttek, hogy haza mennek, mert fáradtak. Egyedül Nathalie maradt még egy kicsit. Ki kísérte a barátnőit, majd leült mellém az ágyra. Pár percig csak néztük egymást, majd valami különös érzés nyilallt belém. A különös érzés feszítette mellkasomat, mintha meg akarnék fulladni. Fura. Eddig még csak egyetlen személynél éreztem ezt, és most itt áll egy lány előttem, akit még csak egy napja ismerek, ha szabad ilyet mondani 5 óra ismertség után.

Elhessegettem ezt a gondolatot, mert tudtam nem szabad erre gondolnom, hisz pont ezért jöttem el, pontosan emiatt. De az érzést, ami még mindig makacsul feszítette és nehezítette meg levegővételemet, nem tudtam. Csak ámultam mogyoró barna szempárját és arra gondoltam, hogy milyen ízű lehet a szája. Eme gondolatok magukkal ragadtak, és ahogy tekintetünk nem kívánt leakaszkodni a másikról, úgy közeledett ő is hozzám, mint én hozzá. Szánk egymásra tapadt, és a heves csókcsaták közben a ruha is lekerült rólunk.

Vad éjszaka volt. Reggel mellette ébredtem, és még mindig az a különös érzés bizsergett bennem.

Óvatosan átöleltem, mert nem akartam, hogy felébredjen. Ó, dehogy is akartam hisz még én magam is élveztem azt, ahogy alszik. Szépséges arca nyugodtnak és rezzenéstelennek tűnik. Teste hozzám simult, keze pedig a mellkasomon nyugodott. Egy fotós büszkén örökítené meg, ezt a jelenetet, hisz oly’ szép volt. Hirtelen megrezzent valami a mellettem lévő kis asztalon. A telefonom volt az. Ránéztem a kijelzőre… Csak számok álltak rajta. Óvatosan lecsúsztattam Nathalie testét az enyémről, majd felkaptam egy alsógatyát és kivonultam a fürdőbe. Ott bele szóltam :

- Igen, tessék?

- Szia apa ! Peti vagyok. Csak azért kerestelek, hogy elmondjam, már most nagyon hiányzol. – szólt bele a fiam.