A mosoly.

A mosoly az már ment neki. Belül a bizonytalanság, a kétségbeesés és bánat emésztette. De mosolyogni azt tudott. Megtanulta. Hosszú évek munkája volt. Az első alkalom, amikor őszintétlenül bazsalyognia kellett, még középiskolában volt. Ettől kezdve megtanulta, hogy az élet ilyen. El kell nyomnia a belső gondolatait és érzéseit, mert senkit sem

érdekel.

"Mosolyognom kell, akkor is, ha belül haldoklom."

Ezeket a szavakat mantrázta szinte mindig, amikor valami olyan behatás érte, ami valamilyen erős érzelmet szabadított fel benne. Ez később sem változott. Csak nagyobb lett, idősebb és még több elégedetlenség keletkezett benne. Az élete, a társa, a munkája, a lakása, az öltözködése, a barátai és úgy egyáltalán, minden iránt. Belül mindig valahol máshol járt, valaki mással. Izgalmas életet élt, sokat szórakozott. De amikor végignézett reggel a tükörben magán, csak egy szerencsétlent látott, akinek nincs sem jelene, sem jövője, csak számtalan elmúlt, kihasználatlan lehetősége volt, amit azóta is sirat. Ilyenkor mindig felvette azt a megszokott, gépies mosolyt, amitől kis ráncok keletkeztek az ajka szélénél. Ezek a mosolyráncok - mondják az emberek - csak azoknak van, akik boldog életet élnek. Hát nagyon nagyot tévednek. Esténként, mindig egy romantikus vagy fantasy könyvvel, filmmel üti el az időt. Ez az a világ, ahova, ha elmegy hős lesz, ahol ő irányít és bosszulhat meg dolgokat. Ez az igazi világ.

Ez az a világ, ahol a mosolya is igazi és őszinte.

 

 

 

Csonka Odett