„- Miért akarsz meghalni?

  -  Te miért nem?

  - Hogy éljek.” – Suicide Room

 

     Már több, mint fél órája ülök, és várok. Várok valakit, akinek elég szimpatikus a taxim. Várom, hogy beszálljon és megkérjen, hogy vigyem el valahová, a repülőtérre, az állomásra, a nagynénjéhez Manhattan-be, vagy bárhová. Mindjárt lejár a munkaidőm, de azért még várok, egy negyed órás fuvar pont belefér.

     A lány, aki a sarok felől érkezik kissé feldúlt, éppen telefonál, de kívülről ugyan úgy néz ki, mint a többi átlagos, hasonló korú fiatal. Fekete bőrdzseki, sötét farmer, fehér feliratos póló, szőke hosszú haja a hátára omlik, eltakarja a fél arcát. Az autóhoz sétál, a visszapillantóból figyelem, kinyitja az ajtót, meghallom a hangját.

    - Nem tudom! Nem érdekel…– beül, a mellkasához szorítja a telefont -  A Community bankhoz kérem! – a hangja elhalkul, idegesen fészkelődik a hátsó ülésen. Óvatosan a gázra taposok és elindulunk, közben a tükörből megnézem az arcát, gyönyörű kék szemei vannak, de a festék végig folyt az arcán. Visszateszi a füléhez a mobilt és tovább beszél, hallgatózok.

    - Mond, amit akarsz, mert most pont nincs kedvem ehhez! - mondja sürgetően, a hangja kicsit rekedtes, de ordítani nem mer. A kezén felcsúszott a kabát, kilátszik a csuklója, néhány nagyon vörös csík, talán vágások… Hallottam már ilyesmiről a hírekben és az újságokban is. A fájdalom enyhítése és hasonló okok, már akkor is hülyeségnek tartottam… Talán épp szakít valakivel… Egy gombóc nő a torkomban, nem merek megszólalni.

     Megrázza a fejét és kinyomja a telefont, felsóhajt, egy pillanatra elkapja a tekintetem a visszapillantóban. Elszégyellem magam, azonnal az útra nézek. Nem megyek túl gyorsan, amennyire a forgalom engedi. Hallom, ahogy turkál a táskájában, elrakja a telefonját és keres egy zsebkendőt. Nem rakja az arcához, azt hiszem, az öklébe veszi és megszorítja.

     Megállunk egy piros lámpánál közben ő átcsúszik mögém, a bal oldalra. Csak kifelé bámul az ablakon össze húzza magát, talán próbál megnyugodni, vagy csak gondolkozik. Azért kíváncsi vagyok mi történhetett…

     Általában csak azokkal az utasaimmal beszélgetek többet, akik mellém ülnek az anyósülésre, ők általában az ismerőseim vagy olyanok, akiket korábban már fuvaroztam valahová. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megkérdezzem jól van-e, de aztán elhessegetem…

     Lassan kezd lemenni a nap, de ezt a városban aligha lehet észre venni, mert még mielőtt besötétedne felkapcsolják a lámpákat. Még két utca és a banknál vagyunk. Elhatározom, hogy lassan megyek, kíváncsi vagyok erre a lányra, hátha kap addig még egy telefont. Több ezer taxi kering ilyenkor a városban, mindegyik sárga és mindegyikben más emberek ülnek, mindegyik vezetőnek más dolgokkal kell megbirkóznia. Néhányukat már várják otthon, a gyerekeik, a családjuk, én egyedül élek úgyhogy nincs miért sietnem, talán, ha szerencsém van sikerül ma még egy fuvart összehoznom.

     Befordulok a sarkon, a Community bank ott van szemben. A lány a hátsó ülésen, megint középre csúszik, próbálom az utat figyelni, de legszívesebben csak a visszapillantóba bámulnák.

    - Van még ideje? – kérdezi, és szőke hajába túr. Bólintok.

    - Lenne szíves megvárni itt a parkolóban? El kellene mennem még egy helyre – megint bólintok.   Talán azt hiszi beragadt a szám, mert mióta beszállt még meg sem szólaltam. Megállok egy taxiknak kijelölt helyen a bank mellett. Kinyitja az ajtót, végre a visszapillantóba nézhetek, megtörli az arcát és az ablakomhoz sétál. Megijedek, ahogy lehajol, benyújt öt dollárt.

    - Ennyi elég lesz? – kérdezi. A pénzre nézek, aztán a kezére, van egy gyűrű a mutató ujján, de nincs műkörme, mint más lányoknak, a körömlakkja is kopott. Ránézek az arcára, végre közelről láthatom.

    - Nem fontos most fizetnie – elmosolyodok, és eltolom a kezét. Egy pillanatig gondolkozik, talán meglepődött, nem tudja mit mondjon, vagy csak furcsa neki a hangom, nem tudom… Végül elrakja a pénzt és dünnyög valamit, talán azt, hogy – Rendben – és el is indul a bank ajtaja felé.

     Figyelem, ahogy besétál, ahogy a táskájában kutat befelé menet és lehúzza a dzsekije ujját.    Megvárom. Közben átfut az agyamon, hogy talán valami hülyeséget akar csinálni, talán kirabolja a bankot, vagy ilyesmi. Bár nem olyan lánynak látszik, különben meg, akkor miért állított volna ide? Hogy időben hívhassam a rendőröket? Leállítom a motort, hagy pihenjem a kocsi. Mi lehet vele? Mik azok a vágások? Kivel beszélt telefonon? Leveszem a kezem a kormányról és az alsó ajkamba harapok. A francba, nem kellene, hogy ennyire érdekeljen valaki, akit nem is ismerek. Mi lenne, ha megkérdezném jól van-e? Nem sokat veszíthetek. Meg fogom kérdezni.

     Kifújom a levegőt és hátradöntöm a fejem az ülésen, közben a fél szemem végig a bank ajtaján. Magam felé fordítom a visszapillantó tükröt és belenézek. Rövid barna hajamba túrok, megigazítom, majd az autó kijelzőjére nézek. Öt perce ment be, ha nem jön ki öt perc múlva elhajtok, és kész. De nem, mégsem, ahhoz túlságosan érdekel.

     A kezemet visszateszem a kormányra, rámarkolok és lassan kopogni kezdek az ujjaimmal. Eltelt újabb öt perc. Az ajtót figyelem, az emberek ki be mászkálnak rajta, de sehol nem látom a szőke lányt. Kezdek ideges lenni. Mindjárt elhúzok innen, talán, ha nem várnám meg beleférne még egy fuvar, akkor miért várok? Itt hagyhatnám, kereshetne másik taxit…

 

     Hirtelen látom meg kijönni az ajtón. Az arca ugyanolyan, halvány, kicsit sápadt, határozottan lépked, felém jön. Kinyitja az ajtót.

    - Köszönöm – mondja és beül, elhelyezkedik. Kinyitja a táskáját – Öm… - egy kis cetlit keres – Manhattan Main Street – olvassa a címet – Houa lakópark – nyel egyet – Legyen szíves!

     Elfordítom a kulcsot, a motor beindul. Gondolkozok, hogy megkérdezzem-e. Végül sikerül a visszapillantóba néznem, a tekintetünk találkozik.

    - Jól van? – kérdezem, és próbálok együtt érző hangot produkálni. Óvatosan elmosolyodik, figyelem, ahogy felfelé húzza a szája szélét.

    - Hány éves vagy? – kérdezi félmosollyal.

    - 25 – mondom halkan.

    - Tegeződjünk. 22 – leengedi a kezeit. Nyelek egyet. Mondanom kéne valamit, én következem.

    - Szóval látom, hogy van valami baj – mondom, és a gázra lépek. Lassan kihajtok a parkolóból és beállok a kocsi sorba, aztán újra visszanézek a tükörbe. Mosolyog a papírt kezdi gyűrögetni.

    - Miért fontos neked, hogy mi van velem? – hát így állunk, úgy döntök belemegyek a játékba.   Tudni akarom, tényleg.

    - Miért, baj? – kérdezek vissza.

    - Nem – válaszol kurtán – Egyébként meg, hogy-hogy 25 évesen taxizol? Egyetemre kéne még járnod – hallok a hangjában valami különös furcsaságot, mintha fáradt lenne, de mégsem az. Az életemről kérdez. Cseles.

    - Egyetemre? – felnevetek – És ki fizette volna? Nincs családom… - bekanyarodok egy utcába.

    - Nekem sincs… - mondja halkan – Illetve… - egy pillanat csend – Apám alkoholista – erősebben markolom a kormányt. A vágások a kezén? Miért?

    - Miért vágod magad? – ez csak úgy kicsúszik a számon. Egy pillanat csend, aztán megszólal.

    - Nem én csinálom – mondja halkan, és a csuklójára csúsztatja a mutató ujját, amelyiken a gyűrű van. Meglepődök. Valaki más bántja?

    - Valaki bántott? – kérdezem elképedve.

    - Igen – a hangja még mindig halk – Sokan – folytatja – Minden miattuk van. Elhittem nekik mindent… - elhalkul. Megállok egy másik taxi mögött.

    - Mármint úgy érted, hogy ők vágták fel a kezed? – nyelek egyet, mert bármennyire is gondolom, hogy ez nem így van, mégis olyan morbidnak érzem az egész helyzetet.

    - Nem – nevet – Az én voltam.

     Gondolkozok mit mondhatnék. Miért csinálta ezt? Őrült? Csak volt oka rá. Vagy… lehet, hogy pszchihiáterhez jár, vannak gyógyszerei, és most itt ül a taximban, ki tudja mire képes. Talán elkap hátulról és… Hirtelen szólalok meg, beszélnem kell hozzá.

    - Miért?

    - Hogy hívnak? – kérdez vissza.

    - Andrew – válaszolok – vagy csak Andy. És téged?

    - July – az alsó ajkába harap, majd kisimít egy hajszálat a szeméből. Közben úgy döntök meghosszabítom az utunkat, a folyó felé megyek.

    - Használtak már ki Andy?

    - Nem tudom – bevallom az igazságot. Gyermekkoromban lehet, de arra nem emlékszem igazán.

    - Nem tudod? – elmosolyodik.

    - Miért téged igen?

    - Igen – a hangja, mintha büszke lenne, de valami mégis fáj neki. Felsóhajt, és kifelé néz az ablakon.

    - A szerelmed, vagy mi? – csak találgatok, de általában az embereknek a szerelem a baja, pedig vannak sokkal nagyobb gondok is…

    - Mindenki – a fényeket nézi a folyó mellett.

    - És egyébként hova megyünk? – kérdezem, hátha ebből kiderül valami.

    - Jessy-hez – mondja nyugisan.

    - A legjobb barátnőd?

    - Igen – halkan kuncog.

    - Pénzt viszel neki? – még mindig csak találgatok. Elkap egy furcsa érzés, tudni akarok mindent, tényleg mindent.

    - Ezt miből gondolod? – elmosolyodik, és előre hajol az ülésen.

    - Vagy miért voltál a bankban? Valami baj van a barátnőddel? Pénzre van szüksége? – felvetem az össszes lehetőséget, ami eszembe jut.

    - Nem – egyszerűen válaszol – Csak odaadom neki az összes pénzem, mert ott ahová megyek már nem lesz rá szükségem.

     Talán egy fél perc is eltelik mire felfogom mit mondott az előbb, de nem akarom elhinni, még nem, még nem lehetek biztos benne.

    - Hová mész? – eltekerem a kormányt, bekanyarodunk egy utcába. Minden kis utcába behajtok, hogy minél később érjünk oda, és minél tovább tudjak vele beszélgetni.

    - Nem tudom – megdöbbent milyen egyszerűen válaszolgat – Talán a mennybe, de lehet, hogy a pokolra jutok… - egy pillanat csend. Nem beszél tovább, elakadt a szava, és az enyém is, amikor végre tudatosul bennem minden.

     A lány, aki már félórája a taxim hátsóülésén ücsörög öngyilkos akar lenni. Nyelek egyet. Nem túl erősen, de akaratlanul is kicsit jobban a gázra taposok. Nem tudom mit mondhatnék már végképp nem, egyszerűen csak kattog az agyam. Hogyan tudnék segíteni? Eszembe jut, amit az iskolában mondtak. Voltak beszélgetések az öngyilkosokról és az ilyen emberekről, olyan, mint a szexuális felvilágosítás…

    - És ez a barátnőd, Jessy – most már figyelnem kell minden szavamra – Miért neki adod a pénzt? Úgy értem csak fontos az életedben… - mocorog, aztán halkan megszólal.

    - Rágyújthatok? – másoknak egyébként nem engedném meg, de ez különleges alkalom.

    - Igen, csak húzd le az ablakot teljesen – elővesz egy doboz cigit, és egy gyújtót a kabát zsebéből, letekeri az ablakot, majd szorosan mellé csúszik. Meggyújtha a szál végét és beleszív egyet, aztán kifújja a füstöt. Érzem az illatát, régebben én is csináltam, de leszoktam róla, túl drága mulatság volt… A füstről eszembe jutnak a régi idők, mennyi baromságot csináltam régen, de már vége, megváltoztam.

    - Tudod, apám úgy is csak piára költené – kezdi nyugodt hangon két slukk között – Jason… ő… neki lenne joga hozzá, de soha nem szerette annyira… - kihamuzik az ablakon - Jessy viszont –szippant egyet – Csak azt akarom, hogy tudja mennyire fontos volt, hogy szenvedjen, ahogy én– a mosoly, ami az arcára csúszik kicsit kárörvendő, mintha élvezné, hogy fájdalmat okozhat másokak.

    - És mit gondolsz, Jessy el fogja fogadni tőled a pénzt? Nem sejti majd mire készülsz?

    - Hm - mintha felnevetne, de visszafojtja – Jessy, azt hiszi jóban vagyunk, de valójában… - keresi a megfelelő szót.

     Közben csalódottan veszem tudomásul, hogy megérkeztünk. Lefékezek az egyik emeletes ház előtt. Kinyitja az ajtót, és egyik lábával kilép a patkára, de mielőtt elnyomná a csikket még vissza néz rám.

    - Leszar – egy pillanatra a szemembe néz, a tekintete olyan, mintha kérlelne, mintha megkérne rá, hogy segítsek neki, vagy csak én érzem így…

     A szememmel követem a mozgását, ha most hagyom, hogy elmenjen nincs tovább. Lehet, hogy pont ez lesz az a ház amelyikről leugrik majd. Ahogy így elnézem képes is lenne rá, ahogy így elnézem bármire képes lenne. Kiszáll, hátra fordulok nem hagyhatom elmenni, a francba, ha elmegy utána szólok. Becsapja az ajtót és eldobja a csikket, a fekete bakancsát éppen csak hozzá érinti és már ki is aludt. Az ablakomhoz sétál.

    - Akkor mennyivel tartozok? – kérdezi apró mosollyal.

    - Haza vihetlek? – kérdezem gyorsan. Felegyenesedik, gondolkozik. Megköszörüli a torkát.

    - Várj meg itt – mondja, majd lassan elindul, be a lépcső házba.

     Kifújom a levegőt, és a hajamba túrok. Tudom, hogy a tűzzel játszok, de most nem érdekel, valamit tennem kell, még akkor is, ha csak egy órája ismerem ezt a lányt, még akkor is, ha nem normális, akkor is, ha én sem vagyok az.

     Hagyom járni a motort, halkan brattyog. Tü-tü-tü-tü-tü. Ütemre koppintok az ujjaimmal, kint már éjszaka van, besötétedett. Otthon kéne már lennem, de most fontosabb ez a lány. Talán életet menthetek. Mentett már taxis életet? Kezdek félni, várom, hogy megjelenjen, ha nem jön öt perc múlva utána megyek.

     Meglátom az ajtóban, sápadt, könnyesek a szemei, megint. Ezt már messziről is látom. De nem törli meg, most nem. Az autómhoz sétál, kinyitja az ajtót, és beszáll.

    - Hogy ment? – kérdezem. Oldalra dönti a fejét.

    - Odaadtam neki – a hangja fájdalmas.

    - És? Mit mondott?

    - Semmit. Meglepődött – egy pillanat csend, aztán a táskájához nyúl – Elszívhatok még egyet? – kérdezi, és szipog egyet. Bólintok. A francba! Megint a kormányra markolok, de próbálok nyugodtan kérdezni.

    - Merre megyünk?

    - Brooklynba – megint gyújt, megint beleszív. Kikanyarodok a parkolóból.

    - És Jasonnal mi van? Ő ki? A barátod? – minden számít most, amit mondok neki. Felnevet végre hangosan. Fúj egyet a levegőbe, aztán megszólal.

    - Igen, barátok vagyunk.

    - És vele nem tudnál találkozni? – lehetőségek…

    - Jason nem itt él – folytatja – Jason tulajdonképpen… Nem változtat semmin, már több, mint egy éve nem találkoztunk – idegesen szív a cigijébe és kinyújtja az ablakon, hamuzik egyet.

    - Átvertek érted? Mindenki átvert – a visszapillantóban úgy látszik, mintha remegne a keze, de ez talán csak a fény játéka. Megijedek. A hangja is hangosabb, mint előtte, talán most kezd kikelni magából. A hajába túr, hátra dönti a fejét, és úgy fújja ki a füstöt.

    - Hiányoznék neked, ha meghalnék Andy? Van értelme az életnek? – próbál olyan kis karikákat formálni a füstből – Mindig is szerettem volna ezt kipróbálni…

     Lassan a Hudson folyóhoz érünk.

    - És tudod még mit? – kinéz az ablakon – Megállsz a hídon? – eszembe jut, hogy minden taxiban van beépítve egy vészhívó arra az esetre, ha történne valami, csak egy gombnyomás és tárcsázza a rendőröket. Az enyémben is van ilyen. Kihangosítom a telefonom, és megnyomom a zöld gombot. Tárcsáz, de mi nem hallunk belőle semmit, a rendőrségen, pedig autómatikusan felveszik.

    - Miért akarsz meghalni? – kérdezem rezzenéstelen arccal, közben a piros kijelzőt nézem, világítania kell, akkor felvették és hallják miről beszélünk. Világít.

    - Miért éljek? – kérdezi. Közben végig haladunk a folyó mellett, a híd ki van világítva.     Lelassítok, megpróbálok minél később oda írni. Közben eszembe jut, hogy minél több információt tudatnom kéne azzal, aki a vonal másik végén van.

    - De miért így? Miért a Brooklyn hídról? – összehúzza a szemét, hunyorogva nézi a hamut a cigije végén.

    - Anya kisgyerekként mindig idehozott, hogy nézzük a vizet – maga előtt tartja a füstölgő rudat – Egyiknap hazafelé menet, átakartam szökni a másik oldalra. Ő azt mondta nem, de én elkezdtem hisztizni. Gyorsan átrohantam, jött egy busz, éppen átértem előtte, de anya el akart kapni. Elütötte – a hangja elhalkul teljesen.

     Közben a hídra érek, nem akarok megállni, bízok benne, hogy talán elfejti, de nem. Beleszív egy utolsót és gyorsan kihajítja az ablakon.

    - Állj meg Andy! – utasít, de ez az utasítás is inkább egy kijelentésnek hangzik, mintha tudná mit fogok tenni, mintha tudná, hogy úgy sem mondok nemet. Nem akarom, hogy a kocsimból ugorjon ki, ezért lassan lefékezek. Remélem, hogy már küldtek valakit, hogy már úton van a segítség, de mindez csak remény.

    - Le akarsz ugrani? – kérdezem meg újra, hogy nyomatékosítsam a baj súlyosságát.

    - Nem akarok, de muszáj… - mondja halkan és kinyitja az ajtót. Tényleg képes rá? Megteszi? Kilép az egyik lábával, aztán kiteszi a másikat is.

    - Viszlát Andy, köszönöm a segítséget – a szemembe néz, de nem mond vele semmit, nem ideges, nem fáradt, üres. Kiszáll. Gyorsan kinyitom én is az ajtómat, és szinte kiugrok a kocsiból.

    - Miattam sem éri meg? – kérdezem, de nem merek közelebb menni három lépésnél. Maga elé bámul, aztán lassan rám vezeti a tekintetét, még mindig tök üres.

     A francba! Mi lesz? Andy csinálj valamit! Szirénákat hallok a távolból és valami már villog a folyó parton, egymásra nézünk. Megriad. Van egy érzésem, hogy elfog indulni a korlát felé, de én hamarabb akarok cselekedni. Sietve lépek kettőt, majd hogy nem szaladok. Szorosan magamhoz húzom, átölelem.

     Már csak néhány perc és itt vannak a rendőrök. Egy pillanatig megpróbál kitörni a szorításomból végül nem vergődik tovább. A könnyei elkezdenek folyni, sírni kezd. Nedves lesz a dzsekim. Kit érdekel? Az a fontos, hogy itt van a karjaim közt és nem valahol a vízben. A kezemre szorít, hüppög, a rendőrautók megállnak mellettünk.

    - Shh – próbálom csitítgatni. Fáj. De mégis érzek valami furcsát. Én voltam? Mit tettem én? Az egyenruhások kiszállnak és mellénk sétálnak. Megnézik a kocsim és a vizet. Nem találnak semmit, hát persze, hogy nem. Minden, amit láthatnak az én vagyok, én és July, itt, ölelkezve.

    - Sajnálom – dünnyögi a mellkasomba a szőke lány – Sajnálom…