Hogy mi a szerelem?! Senki sem tudja megfogalmazni. Nem lehet megragadni, és pontos meghatározást adni rá, mégis mindenki róla beszél, őt keresi, őt kutatja. Mindenkinek csak egyetlen jelenet játszódik le a fejében, mikor meghallja ezt a szót: szerelem. Az emberek sajnos mit sem törődve súlyával csak úgy dobálóznak vele. Ugyanígy van a szeretet szóval is. Manapság már mindenre használjuk, minden második mondatunkban szerepel. De miért?! Tényleg érezzük?! Egy másodperc alatt kimondjuk, de mit sem törődünk azzal, hogy milyen reakciót indítunk el. Robbanást. A legnagyobbat, melyet kiválthatunk egy emberből. Át sem gondoltuk, mekkora boldogságot okozunk, vagy éppen mekkora tőrrel döfünk át egy védtelen szívet, a szeretlek szó elé helyezett nem szócskával. Elsüllyedt eredetisége valahol, a még meg sem érzett, meg nem érett, hirtelen kimondott, legtöbbet használt szavak tengerében. Meg kellene tanulni megérezni, mikor fejezhetjük ki magunkat ezzel a nyolc betűvel. Érzék kell hozzá.

Szerelem, szeretet. Ez a két szó szorosan összetartozik. Nem érezheted az egyiket, míg nem érezted a másikat. Előbb a szerelem érzet kell. A bizonyos effektus, a Nagy Bumm. Az elsöprő, megállíthatatlan, féktelen reszketés, mely átfut a testen. Nem tudjuk irányítani, csak megtörténik, mint a vezérelhetetlenné vált repülőgép becsapódása a Földbe. Pontosan így érezzük magunkat. Csak arra az egy történésre gondolunk, amit sehogy sem tudtunk megakadályozni. Majd eljön egy pont, mikor már csupán az emlékét őrizzük annak az őrült kuszaságnak. Ez örökre velünk marad egy átalakult formában. Ez pedig a szeretet. Mikor már tudjuk, ki az, aki miatt születtünk, ki az, aki éltetett, s ki az, akiben megnyugodtunk. Egy szüntelen állapot.

 

Ez a két szó. Ez a két szó határozza meg az életünket. Mondhatunk bármit, ez így marad örökkön örökké. Ennek ez a rendje, a tökéletesen kitalált sora. Nagy szerencsénk van nekünk, embereknek, hogy ezeket a fejezeteket nem mi írtuk az Élet nevű könyvbe. Irányítva vagyunk, apró szárnyacskákkal megáldva, hogy oda sodorjon bennünket a szél, ahová le kell szálljunk, ahol meg kell építenünk fészkünk. Gyönyörű kitalált szövődmény ez. Minden egyes emberi élet. Kicsi a világ, de a szív annál nagyobb. Egyre nagyobb… Rengeteg pici fél egyedül topog, de egyszer csak összetapad egy másik féllel, hogy egy egészet alkossanak. Erről szól az élet, ezért kell élnünk, hogy ezt a két szót ne csak mondjuk, hanem minden sejtünkkel érezzük!