Végig rohanok a lépcső tetején, a csomagjaikat cipelő emberek között. Sietnem kell, el kell érnem a vonatot. A szoknyám fellebben, ahogy a fokokon lépkedek. Leérek, és egy pillanatra megállok a tömegben, hátha meglátom valahol. Szemeim gyorsan végig fürkészik a teret, de Őt nem találják meg. Talán már a vonaton van… Továbbindulok, hallom a lépteimet –pedig nincs csend, hangzavar van. Mindenki beszél, de én csak magamra figyelek. Magamra és Rá.

Emlékszem az első találkozásunkra… Látom magam előtt az arcát, azt a kedves, flörtölő mosolyt. Hallom a hangját, ahogy köszön:

 

- Szia! Hadd mutatkozzam be – kívülről ugyan úgy néz ki, mint bármelyik másik 20 éves srác, mint bárki más, akinek saját Cabrioja van és most örökölt egy egész házat, amit én inkább kastélynak neveznék – Clay Monsen – mosolyog rám.

- Sara Bell – visszamosolygok, egyszerűen olyan ellen állhatalan.

 

- Kisasszony! Hova kéri a jegyét? – szólít meg újra a férfias hang, a jegy fülke előtt.

- A másodosztály jó lesz – mondom, mert nem tudom pontosan mennyi pénzt hoztam magammal. Leveszem a táskám a vállamról és kikutatok pár dollárt. Annyit, amennyi elég New York felé. Csak oda akarok menni, a vissza út nem érdekel, az rá ér később is. Rá ér, akkor, amikor biztonságban tudom Őt, amikor mindketten biztonságban leszünk… Kifizetem a jegy árát és elveszem a papírdarabot a pultról.

 

- Itt nyaralsz? – kérdezte kedvesen, úgy mintha mit sem tudna semmiről. Akaratlanul is felnevettem.

- Most mi van? – elmosolyodott.

- Nem – válaszoltam – Apa konferencián van itt – mondtam, ő meg csak nézett rám, a tengerkék szemeivel… mosolyogva.

- Gyönyörű vagy! – a mai napig nem tudtam rájönni, hogy ezt őszintén mondta-e… De, várjunk csak. Őszinte volt, láttam a szemeiben, a mosolyában, az arcában, éreztem a hangjában.

 

Gyorsan lépkedek és megpróbálok mindenkit arrébb tessékelni magam elől. A kezeim remegnek, a jegyet is meggyűröm picit. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd valaki ennyire fontos lesz nekem, és, hogy ez a valaki pont Clay… Mikor először találkoztunk már éreztem valamit, túl kedves volt… Nem olyan, mint a többi srác általában. De tetszett a kedvessége, mert előtte nem igazán volt még barátom, ő volt az első. Apa nem is engedte 18 éves koromig… azóta, pedig a fiúk elkezdtek kerülni, mintha tabu lennék. Clay, pedig kedves volt velem, és az apja volt az igazgató a suliban, apa előtt… Autóbalesetben halt meg, Clay utána örökölt hatalmas vagyont a mostoha nővérével és a nevelőanyjával együtt. A szülei elváltak a 10. szülinapján, az anyja, pedig eltűnt, azóta nem is látta… Jennyről és Miss Monsenről, pedig annyit tudok, hogy kiállhatatlan alakok. Emlékszem mikor először mesélt róluk nekem…

- Soha nem akartam velük élni… - felkönyökölt a fűben és maga elé nézett – Tavaly, amikor apa meghalt eldöntöttem, hogy én fogok vigyázni Madison nénire és el fogom érni, hogy ők ne örökölhessenek a vagyonból… Persze Jenny anyjának ezt is sikerült kiharcolni… - megpróbáltam közelebb csúszni, hogy érezze, hogy én vele vagyok, hogy szeretem. Az arcához hajoltam és a fülébe suttogtam:

- Én itt vagyok neked… - behunyta a szemeit, én pedig apró puszikat nyomtam először az arcára, utána végig a nyakára.

 

Soha nem gondoltam rá, hogy milyen nehéz lehetett neki… Az apja összejött ezzel a nővel és két évvel később meg is halt… Furcsa… Végig rohanok a peronon, az utolsóra kell mennem; a vonat onnan indul. Nagy levegőt veszek és próbálok nem megbotlani, ugyanis a magas sarkúban, ami rajtam van elég nehéz a járás. Érzem a csókja izét a számban, ő volt az, aki először megcsókolt és azt akarom, hogy ő legyen az utolsó is. Vele akarom leélni az életemet, szeretem, mindennél jobban szeretem.

 

A szemembe nézett és lassan magához húzott, óvatosan csókolt meg, nem durván, de csak egy pillanatig, aztán elhúzódott. Még mindig csukva volt a szemem, ő megint közel hajolt, apró puszit nyomott a homlokomra, aztán az orromra is. Felnevettem és kinyitottam a szemem, persze azonnal szembe találtam magam az ő gyönyörű kék szemeivel. Nem pislogott, hagyta, hogy elvesszek a pillanatban…

 

Mikor kiderült Clayről ez az egész (Jenny mesélte el nekem), úgy éreztem összetört bennem valami. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ő ilyet tegyen, nem tudtam elhinni, hogy hazudott nekem. Clay rendes srác, ő nem tenne ilyet, mégis a tények másról szóltak. Clay, aki fogadásból jött össze velem, Clay, aki megbütykölte az apja kocsiját… Teljesen kiakadtam rá, látni sem akartam… a pofonról, pedig ne is beszéljünk… Még most is látom a tenyerem nyomát az arcán. A peron végére érek, „12. vágány” –olvasom a feliratot. Kifújom a levegőt, még nem indult. Keresek egy másod osztályú kocsit és felszállok. A vonat tele van, minden ülésen ül valaki. Hogy fogom itt megtalálni?

 

- Sara! Kérlek hallgass meg! – a kezemet fogja, és esze ágában sincs elengedni, nekem kell kiráncigálnom onnan.

- Clay! Eleget hazudtál már, elegem van! Érted? – hátrébb lépek.

- Mit mondott neked? Mit mondott? Te nem vagy normális, miért hallgatsz rá? – a kezem hatalmasat csattan puha arcán. Egy pillanatra megáll az idő, ő csak bámul rám és én is rá. Nem tudom, mi következik és nem is akarom tudni…

 

Végig sétálok az ülések közt, és jól megnézek minden sötét, rövid hajú srácot, de egyik sem ő. Mind mások, és valójában ezt már messziről is látom, mégis odamegyek mindegyikkőjükhöz. Úgy érzem muszáj, muszáj megtalálnom.

 

Két keze közé fogja az arcom és megcsókol, kicsit erősebben, de nem durván, érzékien. A hajába túrok, olyan furcsa érzés vele lenni, minden egyes alkalommal, mikor vele vagyok, meghalok egy kicsit. Meghalok, mert tudom, hogy nem tart örökké, hogy sosem fog…

 

Lassan a vonat elejébe érek, de még mindig nem látom sehol. Egyre jobban kezdek remegni, a sírás kerülget. Hol van? De érzem, hogy itt van, itt kell lennie, nem tűnhetett el csak úgy. 

 

Miután összevesztünk és kijelentettem, hogy nem beszélek vele New Yorkba indult, hogy feladja magát. Arról akar beszélni, amit valójában nem tett meg soha. Egy gyilkosságot akar bevallani, bevallani azt, hogy megölte az apját… Képes lett volna rá? Képes lett volna a pénz miatt összejönni velem és eljátszani, hogy szeret? Nem is tudom már melyik a rosszabb, gyilkolni vagy azt hazudni valakinek, hogy szereted? De ő nem hazudott. Tudom, és nem csak a naplója miatt, mert azt is tele írhatta volna hazugságokkal… Nem, nem azért. Azért, mert éreztem… Amikor megtaláltam azt a naplót az ágyamon…

 

Sara… Nem akartam, hogy így váljunk el. Igazából sosem akartam, hogy el kelljen válnunk. Én csak téged akartalak… Mond, mit látsz, amikor a szemembe nézel? Én egy szörnyű embert látok… Egy szörnyű embert, aki nem tudott őszinte lenni hozzád… De ebben megtalálod az igazságot. Ez az egyetlen dolog az életemben, ami igaz, rajtad kívül természetesen. Mert téged még az igaznál is jobban szeretlek!

 

A vonat lassan elindul, megijedek, a szívem erősen dobog, mert tudom, hogy már csak egyetlen egy kocsi van hátra. Belépek a fotocellás ajtón, a vonat elejében van egy üvegablak, ahol ki lehet látni előre, de mielőtt odanéznék, még gyorsan végig futom az utolsó kocsit a szemeimmel. Ez kicsit üresebb, nincs feltöltve az összes hely, de az ülések szebbek –megállapítom, hogy ez egy első osztályú kocsi. Mikor észreveszem, hogy hiába nézek bárhová is a székek között, de nem találom Őt, egy semmilyen érzés fog el. Egy üres érzés, igen, úgy érzem, üres vagyok. Azt hittem, hogy csak ez az egy vonat megy New Yorkba, a jegyirodánál azt mondták…

 

A vonat dudál, hirtelen előre kapom a tekintetem. Az idő lelassul, ahogy megpillantom Őt. Ott áll, pontosan velem szemben. A lélegzetem elakad, a szívem hatalmasakat dobban, a szám tátva marad, megszólalni sem tudok, csak bámulom Őt, bámulok a messzeségbe. A vonat próbál lassítani, de néhány perc alatt már annyira felgyorsult, hogy képtelen megállni. Azért én még hiszek benne, várom a csodát, hogy lefékez, mielőtt odaérne és én kiszállhatok, hogy megöleljem. De nincs csoda, egyre gyorsabban közeledünk felé. Próbálom megjegyezni a tekintetét, olyan üveges és zaklatott, pont olyan amilyennek utoljára láttam. Úgy érzem, hogy már túl közel vagyunk, hirtelen eltűnik a horizontról, a vonat kerekei csikorognak, felsikoltok.

 

A szívemben egy hatalmas hasítás, összeesek, becsukom a szemem, fel akarok ébredni, de nem megy, nem tudok. Az agyam már elhiszi, de én mégsem. Úgy érzem, mintha ez lehetetlen lett volna, mintha ilyen csak a filmekben történhetne meg, de nem. Valóság volt. Észre sem veszem, hogy a földön térdelve zokogok, csak akkor, amikor egy férfias hang szólongatni kezd:

- Kisasszony! Jól van? Ismerte őt?