Lelkünk a virágokhoz hasonlatos. Nem hervadt még egészen, csupán a magunk mögött hagyott múlt miatt csöndben elszáradtak a szirmocskái. De erőteljes, lédús szárából újabb és újabb szirmokat növeszt. Mikor szívünkbe költözik a tél, a virágunk összes szirmocskája lehull. Békében, takarásban, mondhatni észrevétlenül. Ha valaki más elülteti a mi virágunk mellé az övét, s szívünkbe újra tavasz költözik, együtt kibontják szirmaikat és csak úgy ragyognak a többi virágra. Míg élünk egyre több virág fog a miénk mellé kerülni. Lesz, amit kitépnek, lesz, ami elhervadt, de bizonyosan lesz olyan is, mely mindörökre mély gyökeret ereszt, s együtt hervad, együtt virul a mi lelkünk virágával.