Ökölbeszorult kéz, kézben remegő toll,

Mélyen kora őszbe vesztett önkontroll.

Hagyj egyedül, csak magammal egy percre,

Kell gondolataim csendjének másodperce.

Kitörölhetetlen fekete tintával írtál hófehér szívemre,

Szívem hófehér lapján pihenő halk, gyönge rímére.

Bánts meg még egyszer, vess el magadtól,

Többé nem számít, mit mondasz magadról.

Magadról, magadról… Mindig csak TE,

Én már csak bújhatok szavaid zengte

Sűrű, sötét esőfelhőben, várva lelked zivatarját,

Eső áztatta könnyeid félelemadagját,

Hogy ismét szükséged lehessen valakire,

Valakire, aki újra megtaníthat egyvalamire

Erre a csöppke, aprócska dologra,

Amitől nem hullhat lelked ismét romokra.

Kérlek, ne tedd, meg amire készülsz,

Borulj a vállamra, sírj, míg meg nem szédülsz.

Hisz… Azt hiszem még soha nem gondoltam ennél

Komolyabb dologra. Mert ha Te vesznél,

Én is mennék veled. Örökké hagynám tűzben

Érted kezem. Mit is tehetnék, fontosabb még

Nem volt számomra, kiben ennyire bíznék…

Hiába megbántott, mégis az egyetlen, sajátom,

Az én örökös hibátlan lelki barátom.