Május

 

    - Válaszoljon! – csattan fel az őrmester hangja.

    - Nem én tettem, értse már meg. – felelem.

    Hogy ki vagyok én? Egy lány, aki most itt ül, a kerületi kapitányság kihallgató szobájában, kéz és lábbilincsben. Ártatlan vagyok. Csak rosszkor voltam, rossz helyen, ami az én életemben, most igaz is.

      Egy másik rendőr is van, egy fiatal, velem egy idős, ő hisz nekem, látom a szemén. Azon a mély, barna, fénylő tekintetén. Órák telnek el, szédülök, majd teljes lesz a sötét.

         Ébredek. Kiderül, órákkal később térek csak magamhoz, és az ő arcát látom. Milyen férfias, mégis érző arca van. Felsegít az ágyról, egy székre, nincsenek béklyóim, de még mindig félek. Ő mosolyog rám, nyugtatni próbál. Bemutatkozik, kiderül még gyakornok. Pár hónapja helyezték át. Nem akarok hamis képet kergetni, hogy kiengednek, azért visszamosolygok rá.

      Öt nap fogda után, kiengednek. Oda is bejárt hozzám, minden nap meglátogatott. Kiengednek, kilépek az ajtón, ő ott áll a kocsi mellett, arcán ugyanaz a mosoly, kezében egy szál rózsa. Ő hitt az ártatlanságomban, végig.

     Randizgatunk. Ő udvarol, én végre megtaláltam a nagy Ő-t. Végtelen szerelem. Boldogok vagyunk, fél éve házasodtunk össze. Ünnepelni készülünk. Még dolgozik, én főzök, asztalt terítek, kicsinosítom magam, majd gyertyát gyújtok. Ekkor megcsörren a telefon, a rendőrfőnök az.

      Részvétem. Elejtem a telefont, a könnyeim utat törnek. A gyertyák már érte égnek. Nincs más hátra, elhelyezem az ajándékát az asztalon.

           Egy pár, fehér babacipőt.