A buszon vártam az indulásra, mikor egy kislány suhant el mellettem az anyukájával, és foglalt helyet a mellettem ülő sorban. Sejtelmesen hasonlított a kis húgomra, ami megdöbbentő volt. Édes volt, ahogy a buszmegállóban pásztázta szemével a várakozó embereket, majd elővette a nagy kijelzőjű mobil telefonját és bekapcsolta rajta a Facebook-ot.

„

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.”

 

Ekkor szaladt át igazán az agyamon, hogy mennyire fura gyerekkorunk is van nekünk. Nem az az igazi, tartalmas gyerekkor, csak a szépen elsuhanó, internettől függő társadalommá kezdünk formálódni.

 

Ekkor merült fel bennem igazán, hogyha kis gyerekem lesz, mit fogok neki mondani, hol ismertem meg Aput? Hisz mindig eljön ez a kérdés. Kis gyerekkén én is feltettem anyunak, aki igaz kurta választ adott rá, mégis szebb és tartalmasabb volt,mint egy olyan felnőtt meséje lesz, aki ebben a korban nőtt fel. Mit mondunk majd?„

 

Bejelöltem Facebook-on”

 

Számomra ez a legkiábrándítóbb mondat a világon. Lehet, talán nagyra vágyó vagyok, mégis is szeretnék egy olyan történetet elmondani majd a kislányomnak/kisfiamnak, ami szinte mesébe illő. Talán egy buliban, vagy csak a városban, szemünk összeakadt és onnantól tudtuk, hogy minket egymásnak teremtettek. Nagyon nyálasan hangzik, mégis úgy gondolom, hogy egy ilyen történet sokkal szebb és meghatóbb, mint, hogy: „bejelöltük egymást Facebook-on és kiraktuk, hogy kapcsolatba vagyunk… „

 

.Én csak remélni tudom, hogy vannak még olyan régi módú tinik, mint én, és nem fogunk eljutni odáig, hogy a randikon is telefonoznak-, ha egyáltalán lesz, még akkor randi.