Sohasem lenne szabad kötődni, hogy aztán ne fájjon a lemondás. Ezért fáj mindig. Ezért bujkál ott a bánat minden egyes szerelmes percünkben.

Anna Maria Mäki

 

Olyan fura ez az érzés. Olyan megfoghatatlan, olyan létezhetetlen.  Nem képzelem magam hipochondernek, mégis érzem… tudom, hogy van bennem valami, ami az évek során rakodott le és most, amikor igazán nem lenne rá szükségem, nyílt ki és mutatta meg magát. Fura ez a szó. Hayfoditamobia. Jó esetben ki se tudjuk mondani elsőre. De tudjuk, hogy mi ez? Egy fóbia. Egy fóbia, amit magaménak érzek. Minél inkább többet olvasok róla, annál jobban érzem, hogy van bennem valami, vagy csak körülöttem valami, ami kiváltotta belőlem ezt. Félek elveszíteni.

Vannak dolgok, és vannak személyek, akik annyira az életünk részévé válnak, hogy képtelenek lennénk elképzelni nélkülük. Ragaszkodunk hozzájuk és olyan kötelék vonz egymáshoz minket, amit definiálni nem lehet. Mások számára csak emberek, ismerősök vagy tárgyak, de neked az életet jelentik. Aztán történik valami, ami megváltoztatja a helyzetet, és amit eddig magadénak hittél, rá kell jönnöd, hogy már nem tartozik hozzád. Le kell mondanod róla, vagy ő mond le rólad, és nincs többé…

 

Te csak ülsz a földön és azon gondolkozol, hogyan is nőhetett valami ennyire a szívedhez, a létedhez. Hogyan lehet egy tárgy, egy ember ennyire magával ragadó. Ahogy ezen gondolkozol, a mellkasodhoz kapsz, és csak ekkor veszed észre, hogy mennyivel nehezebben veszel levegőt. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj … mégis érzed még a fájdalmat. A belül keserűen kínzó, mardosó érzést, amit az elvesztés hozott ki belőled. Fizikai fájdalmat okoz a tudat, hogy nem tartoznak többé hozzád. Beteges tüneteket produkálsz és már a végén te érzed rosszul magad, hogy az évek során ennyire elgyengültél, hogy nem tudsz valakitől ill. valamitől megválni. Félsz, rettegsz és kitaszítottnak érzed magad. Egy elesett kislánynak, aki ennyivel se tud megbirkózni.

 

Az elmúlt pár hétben sajnos hasonló tüneteket produkáltam, amiből rá kellett jönnöm, hogyha fóbiám nincs is, de erős hajlamom van ahhoz, hogy kialakuljon. Borzalmas érzés, de ami igazán szörnyű benne az, hogy kezelhetetlen és irányíthatatlan. Annyiszor kapott el az órán a sírás, és határoztam el magamban, hogy „jó, bírjuk még ki ezt az órát, és én utána haza megyek”. Mára már megtanultam ezt az érzést kezelni, és talán a helyzet, ami kihozta ezt belőle, szintén javult. Mégis van még olyan nap, amikor úgy érzem, hogy kellene egy kéz, ami megmutatja, hogy mi lenne a helyes út, hogy ne kelljen a félelmeimmel, és az életnehézségeivel szembe nézni, ami számomra kezd egyre ijesztőbbé válni.