találkozása a halál fekete kólával oly’ mámorossá teszi az egészet…

Ott vagyok. Nevetek. Ott vagyok. Táncolok. Ott vagyok, az öledben fekve, szuszogva, lenyugodva. Csak fekszem a mellkasodon, számolva a csillagokat. Ott vagyunk, Te is, Ő is, mindenki, aki számít, hogy ott legyen. Végigüvöltjük az utat a falu egyik feléből a másikba, énekelve, táncos léptekkel, megfelejtkezve arról, kik is vagyunk s, hogy honnan jöttünk. Véget nem érő beszélgetéseket ülünk meg egyhelyben, majd kezdődő szerelmek tanúi leszünk, aztán talán.. De csak igazán talán, mi is újra kezdődő szerelmek leszünk, és el hisszük, hogy most láttalak először. Aztán majdnem.. De csak enyhén, annyira enyhén, hogy az csak egy fél-majdnem.. Leheletnyi, csöpke csókkal veszed el az eszem. Majd felcsendül az ismerős dallam, sikítunk és hangosan.. iszonyú hangosan üvöltünk, mit sem hederítve a kíváncsi szemekre. Hisz’ ők nem tudják.. Hogyan is tudhatnák?! Nem tudják mindazt, amit mi. Mert mi akkor már tudjuk, hogy ez véget fog érni. Mi akkor már érezzük, hogy közel a vég, s velünk született késztetést érzünk arra, hogy minden pillanatát, s minden levegővételét kiélvezzük annak, ami most van. Annak, ami számunkra az élet, ami másnak csak a nyarat jelenti. Amit más csak egy évszaknak, mi pedig magának az igaz boldogságnak hívuk.

 

Most pedig felébredtem. Az eső kopogtat a tetőn, a bőröm is libabőrös, becsukom az ablakot. Hiszen…