- Milyen szép az idő. - állapítod meg magadban miközben a buszmegállóban várakozol, a következő busz érkezésére, röpke 30 perce. Gondolataidba merülve veszed észre, hogy az előtted álló fiú már elég feltűnően stíröl, de úgy teszel, mintha észre se vennéd, hisz nem a te korosztályod és különös képen nem szándékozol vele jövőt tervezni. Állsz, vársz, és csak merengsz.

 

Az emberek beszélgetnek körülötted, hogy mit csináltak ma, hogyan vannak és a többi hasonló kis mondat csak elröppen a füled mellett, hisz nem vagy rájuk kíváncsi. Nem köt hozzájuk semmi. Aztán megcsap valami. Valami parfüm illat. És egy hang. Régen érezted már, hisz már lassan 5 éve, hogy szinte egyáltalán nem láttátok egymást, de az illatát, a hangját még mindig méterekről fel tudnád ismerni. Ő az. Ő az, és te nem mersz megfordulni, tudván nem úgy jöttél el otthonról, hogyha megfordulsz és felismer, az ugorjon be neki rólad, hogy „nézd milyen szép lett”. Pont nem úgy jöttél el otthonról. Fejedben viszont emlékfoszlányok cikáznak, és próbálod kiszűrni a beszélgetéséből, hogy kivel van, és, hogy egyáltalán kiről/miről beszélgetnek. Egy lánnyal van, és talán egy másik fiúval. Meccsről és egyéb sérülésekről beszélgetnek, meg, hogy mit terveznék még a nyárra. Csak hallgatod, és nem akarod elhinni, hogy annyi bátorság nincs benned, hogy megfordulj és ráköszönj. Hisz talán már meg sem ismer. 5 év, az 5 év. Nem akarod magad kínos helyzetbe hozni. Na és amúgy is, ki tudja,azt, hogy egyáltalán milyen emlékek maradtak meg az ő szívében? Talán nem is emlékszik rád szívesen. Pedig hát az együtt töltött időtök nem volt röpke gyerek szerelem, még ha elég fiatalok is voltatok hozzá. Minden esetre benned a legszebb emlékek cikáznak, és még véletlenül se akarsz gondolni az elválás mondataira, hisz azon már úgy se tudsz változtatni, na meg a buszmegálló közepén sírdogáló kislányra biztos felkapná a fejét. Nem, te csak állsz szép csendben, és hogy most milyen jól esne egy szál cigi. A zsebedben kutakodsz a dobozod után, közben hátrasandítva, hátha láthatod az arcát, akár csak percre is. Már régóta csak a képekről szűrted le, és állapítottad meg, hogy mennyit változott, és, hogy mennyire helyes lett-nem mintha nem lett volna eddig is az. De persze ez nem a legkielégítőbb változat.

 

Nincs cigid. Ez elég sajnálatos dolog, hisz ilyen helyzetekben mit tesz az ember? Rágörcsöl, és olyan ideges lesz, mint soha. Vagy legalább is az olyanok, mint te. Aztán észleled, hogy jön a busz, és neked fel kell szállnod rá, még ha nem is akarsz. Nem, nem akarsz. Ott akarsz maradni, és hallgatni a hangját, amit már rég nem hallottál; érezni az illatát, amit már rég nem éreztél, és minden egyes porcikáddal magadba szívni a lényét, hisz te is tudod, ha találkoztok is, az a legváratlanabb pillanatban történik, mikor nem is gondolnál rá. De ezek elég ritka pillanatok. Aztán erőt veszel magadon, és mégis csak úgy döntesz, hogy felszállsz a buszra. Beállsz a felszállók sorába, és még mindig nem mersz ránézni. Csak fél szemmel nézed, hogy ő esetleg észrevett e, vagy csak bambul tovább. Mikor már az előtted állok felszálltak, erőt vesz rajtad a hiányérzet, és odanézel. szemetek összeakad, és Ő csak egy mosollyal ajándékozza meg pillantásodat. Lányos zavarodban visszamosolyogsz, miközben átkozod magad a történtek miatt, és hogy ezt a mosolyt csak félévente talán egyszer kaphatod meg, nem pedig minden áldott nap. Az ajtó becsukódott, és a busz sietősen távozott. Te pedig csak nézted, ahogy –volt- életed szerelme foszlányok képében eltűnik szemed elől.

 

Az érzelmek megrohamozzák a szívedet és legszívesebben üvöltenél, hogy ez így nem fair, mégis nem tudsz mit tenni ellene. Mikor már rendesen kidühöngted magad, egy gondolat szalad át az agyadon: Ennyi idő után is mennyire fel tud kavarni, megbonyolítva a napodat. Hol és mikor lesz ennek vége? Lesz egyáltalán? Vagy ő mindig is az marad, akiért dobog a szíved?