Tudta hogy nem szabad sírnia, reményvesztett könnyei kimondanák az ítéletet… Erősnek kell most lenni… Bízni a gyógyulásban és hinni a reménytelenben… Már sötétedett, de ő még mindig a kisfiút ápolta. A kisfiút, akiről már lemondott az orvostudomány is, de ő a lelke mélyén hitte, remélte, hogy nincs veszve minden. Rátette finom, hideg kezét a fiú homlokára és elfojtotta könnyeit… Tudta, hogy nem szabad sírnia. Reményvesztett könnyei kimondanák az ítéletet… Erősnek kell most lenni… Bízni a gyógyulásban és hinni a reménytelenben… Átölelte a kisfiút, fejét piciny verejtékező arcocskájához szorította és imádkozott… imádkozott, míg el nem nyomta az álom… Álmában boldog volt, felhőtlenül boldog. A kisfiúval hintázott a parkban… Látta amint a kisfiú gyöngyöző kacajjal suhan a levegőben… előre-hátra… Csodálatos volt… de csak egy álom… A nőben mégis fellángolt a remény, kinyitotta szemét… Már pirkadt, leült a fotelbe, ölébe vette a fiúcska remegő, törékeny testét és mesélni kezdett… Mesélni mint azokon a szép estéken mikor a kisfiú még egészséges volt, azokon az estéken mikor mese után mindig azt mondta a kisfiú: Köszönöm a mesét édesanyám! Az anya most csak mesélt. Meséje egy tündérről szólt ki varázspálcájával embereket gyógyított… ,… És boldogan éltek, míg meg nem haltak"-szóltak a mese utolsó sorai… Aztán csend fájdalmas, szomorú csend… -Köszönöm a mesét édesanyám!-szólt mégis megkésve egy erőtlen hangocska s az anya arcát elborították a könnyek… Egy hónap telt el az óta és boldogok, felhőtlenül boldogok. A kisfiúval hintáznak a parkban és az anya látja amint a kisfiú gyöngyöző kacajjal suhan a levegőben… előre-hátra… Csodálatos, hiszen a kisfiút is meggyógyította egy mesébe illő angyal, Az Édesanyja!