Majd gyermeki unalmamban az íróasztal előtti fa széken térdelve elkezdtem játszani a szavakkal. Naphosszat ágaskodtam ceruzával a kezemben, törtem a fejem. Írtam kiskutyáról, a nyárról, a baráti viszályokról… Aztán elfeledtem. Kinőttem egy picit ebből, és másfajta művészet ragadott el. Táncoltam öt kerek évig, majd egy csúnya ugrás véget vetett a szerelmünknek. Tizenkét évesen a toll újra megtalált engem, s akkor örök barátságot fogadtunk. Az évek teltek –immáron Anglia sorházainak ablakából nézve az esőt írtam, vagy csak elképzeltem, ahogy tintával festem lapra gondolataimat. Majd gimnáziumba kerültem, amelynek utolsó évében megismertem egy csodálatos személyt. Valakit, aki ösztönzött, és akiből nagyon jó tanárt faragtunk –mi, az első végzős osztálya. Hitt bennem, én pedig rájöttem, hogy ez már nem csak egy hobbi. Meg kell mutatnom az embereknek, mi lakozik bennem. Látniuk kell, hogy mibe fordítom a bú által szerzett inspirációmat. Most pedig, azon kapom magam, hogy főiskolásként öt napból háromszor írót képeznek belőlem, és egy művészeti magazin főszerkesztője vagyok. Micsoda szárnyalás, valami olyat adni az emberiségnek, ami kezd elveszni. Őszintén remélem, hogy magazinunk által minden korosztály kap pár percet –egy meleg teát egy csendes kávézóban, kiszakadva a rohanásból. Mert a művészet az nyugodt. Mint az újszülött szívverése. S természetes –semmi mű, belülről jövő ajándék.