Megannyi ember, ricsaj és lárma, mi feldobja az ember hangulatát. Kivéve itt. Kivéve ebben a szerény kis faluban, mi csendesen éli minden napjait, országunk Nagy Folyója mellett. Elnémult. Talán a legjobb szó eme településre. Az emberek nem pletykálnak, nem kérdezősködnek, tán még köszönni se köszönnek. Így telnek itt a minden napok.

 

A lebetonozott út perzselt, és csak egyetlen ember volt, ki ily’ időben kimert lépni a lakásból. Én. Üvöltő zenével a fülemben bandukolta egy ház felé. Az Ő háza felé. Az út már megszokott volt, ám mégis lépéseim rezgésében, a fülem mellett elsuhanó szélben, a madarak csicsergésében… minden azt sugallta, ma valami változik.

 

A kapucsengő hangosan sikoltott fel, majd, mint bábjából kikelt lepke, szaladtál felém az ajtóból. Az első pillanattól kezdve beléd voltam bolondulva, mégis érzelmeimet elrejtettem a kérdezgető paparazzik elől. Kis csicsergő madárként meséltél az elmúlt hetek történéseiről, és miközben elvesztem az események hadában, észre se vette, hogy már fél úton vagyunk hazafelé.

A szobában cigi füst terjengett, csoki illattal keveredve. Mindig is gyűlölted, hogy dohányzok, most viszont a lelkemben annyi érzelem játszott kis katonásdit, hogy képtelen voltam ellent mondani a csábításnak. Miközben én émelyegve szívtam utolsó szippantásaimat, te nagy kedvel majszoltad be a szekrényen talált csokit. Úgy volt sütsz nekem, de te most mégis az én csokimat eszed. Bár, ki bánja? Itt vagy velem.

 

Néztem bájos arcod, ahogy a csokikat tördelve, szájadba tömve, tűntedet el a papírról. A nagy „hadjárat” végeztével már-már úgy néztél ki, mint egy jól lakott óvodás. Nem a termet miatt, hanem mert ajkadat ellepték a finom, édes maradványok. Nem bírtam ellen állni, és, mint rossz kis gyerek közelebb lopóztam hozzád. Az ágyra, melléd ülve, a szádat bámultam. Ez volt talán a leggyönyörűbb testrészed. Vékony, rózsaszín színű ajkaid csak úgy vonzották a tekintetet.

Szemed szememmel találkozott és várva a megfelelő pillanatot egyre kisebb lett a távolság köztünk. De mivel ez nem egy mese, így csörömpölős hangon megszólt a telefonod és fejedet elkapva elszállt az idilli hangulat.

Bánatosan ültem vissza a székembe, míg te a telefonoddal ügyködtél.

 

[…] 

 

Üvöltött, tombolt, táncikolt. Az asztalon álldogáló, monitor melletti hangfalak dübörögve hallatták magukból a korántsem nyugtató zenét. A ritmus átvette tested felett a hatalmat, és mint méreg ivódott be a bőröd alá. Egy teljesen más lány voltál, egy teljesen átszellemült személyiség. Ki nem ismert, nem tudhatta, hogy neked a zene a gyógyír, szinte mindenre.

A széken ülve rabul ejtett a látvány. Ahogy karcsú tested a ritmus lágy ölével együtt mozgott. Ahogy mogyoróbarna hajad végig simult gerinceden, s a szoknya, mi épp csak takart. Minden egyes mozdulatodban ott volt az erotika jele.

Talán hirtelen támadt gondolatból, talán tudtad mit akarsz…

Táncikolva foglaltál helyet ölemben, és míg a zene megbabonázta agyunkat, addig szádat nyakamra tapasztottad, és apró csókok közepette dúdoltad fülembe a lágy dallamokat.