Felemészt a hiányod. Egy hét telt el azóta, hogy elmentél. Hét, gyötredelmesen hosszú nap.
Ez alatt a két nap alatt nem eszek, nem alszok, egyszerűen csak fekszek és gondolkodom. Szavakkal elmondani sem lehet, hogy mennyire hiányzol.
Ha valaki kérdezné, mit érzek most legbelül, a válaszom egy határozott nem tudom lenne. Érzelmek százai kavarognak bennem. Üresség, csalódottság, düh, remény. Üresség, mert elvesztettem valakit, aki fontos volt nekem. Csalódottság, hisz bíztam benne, hogy nem teszed meg, ugyanakkor legnagyobbat magamban csalódtam, hisz nem tudtam segíteni. Dühöt csak magam iránt érzek. Hogy lehettem olyan ostoba és vak, hogy nem vettem észre, hogy baj van? Viszont reménykedek. Reménykedek abban, hogy a lehető legjobb helyen vagy. Hogy boldog vagy, s hogy megszűnt minden szenvedésed, s fájdalmad. S hogy odafentről is vigyázol rám és ugyanúgy nevetsz a szerencsétlenkedéseimen az angyalokkal együtt.
 Ha tehetném, visszafordítanám az időt. Visszamennék az időben, s jobban vigyáznék Rád. Jobban odafigyelnék a szavaidra, s talán észrevenném a jeleket. Talán lenne rá esélyem, hogy megakadályozzam. Még most is várom a pillanatot, hogy felébredjek a rémálomból, vagy, hogy a bátyád felhívjon, hogy csak egy nagyon rossz vicc volt, esetleg Te rám írj, hogy "te bolond ne sírj, itt vagyok!" De tudom, hogy ez ügyben reményvesztett vagyok. Ez nem egy rossz álom, ez nem egy nagyon rossz vicc és Te sem fogsz többé írni… Biztosan nem gondoltad, hogy ennyire fontos vagy nekem. Most láthatod a sebekkel beborított testem, az éjjeli ébren maradásokat, s láthatod azt, hogy zokogva írom ezt a levelet.
Remélem, hogy az írásomat nem fogod kifogásolni, tudod, hogy mindig is csúnyán írtam. Nem tudom, mit írhatnék még.
 Sajnálom. Sajnálom, hogy ennyire elcseszett társadalomba kellett beleszületned. Sajnálom, hogy az emberek nem vették észre, mennyire különleges vagy. Sajnálom, hogy nem becsültek meg eléggé. Sajnálom, hogyha egyszer is fájdalmat okoztam. Sajnálom azt, hogy nem tudtam neked segíteni, hogy nem voltam ott, mikor kellett volna.
Remélem azok, akik bántottak most ezerszer megbánják, s hogy rájön végre minden ember, hogy a szavaknak igenis súlya van. Remélem, csak egy töredékét érzik majd annak, amit Te éreztél. Köszönöm, hogy megismertelek. Köszönöm, hogy itt voltál/vagy velem. Köszönöm, hogy eddig kitartottál, s hogy erős maradtál.
Most itt ülök zokogva, egy csomag zsepit elhasználva, állig lefolyt sminkkel, a harmadik oldalba belekezdve, s kifogytam a szavakból. Ha újra láthatnálak, akár csak 10 percre is, mindent elmondanék, amit ebbe a háromoldalnyi levélbe belesűrítettem. De legelőször is átölelnélek. Jó szorosan. Hisz - bár fáj a tudat - tudom, hogy sohasem tehetem meg újra. Elmondanám, hogy mennyire sajnálom, hogy milyen hálás vagyok, de legelőször is: mennyire szeretlek. Biztos vagyok benne, hogy elfelejtettem valamit ide leírni. De ezeket tudni fogod, hisz gondolataim sokszor fognak e körül forogni. Gondolatban mindig itt leszel velem, s ezt Te is tudod nagyon jól. Bárcsak el tudtam volna tőled rendesen köszönni. Nagyon rossz, hogy így kell tőled elbúcsúznom, s hogy tudom, választ már nem kapok. Neved örökké fent marad. Örökké emlékezni fogok rád, s soha nem felejtelek el. Emlékezni fogok minden egyes hülyeségünkre, az első beszélgetésünkre, mindenre.... Ígérem vigyázni fogok a testvéreidre. Nem hagyom őket összeomlani. S vigyázok magamra is. De kérlek, vigyázz magadra te is, bárhol is vagy.
S élvezd ki nagyon, hogy ingyen eljuthatsz ezentúl minden Justin Bieber koncertre.
Nagyon-nagyon szeretlek, s sohasem felejtelek el. Köszönöm mindent.
Egy hős vagy. Az én hősöm.

 

 

(Részlet egy szeretett barátnőmhöz írt levélből. Nyugodj békében Rebeka!)

 

Csonka Odett