Alkonyodik. A kollégium előtti padon ülve figyelem, a távolban lévő fák ágai közé lebukó napot. Faleveleken lévő esőcseppek fel-felcsillannak a rájuk eső, elhalványuló napfénynek köszönhetően. A hűvös szellő pedig felszárítja az arcomon nyomot hagyott könnycseppeket.

     A lenyugvó napot figyelve, gondolataim zuhataga magával ragad, és érzéseim rossz partjára sodornak.  Most itt ragadtam. Jelenleg nem számít a reményekkel teli jövőm, vagy élményekkel teli múltam, csakis a jelen, a most. A most érzett üresség, a fájdalom és az, hogy átvertek. És én hagytam. Belementem egy olyan játékba, amiben tudtam, hogy már az elején nekem osztották ki a rossz lapokat, én mégis elfogadtam őket, bízván abban, hogy változtathatok a megváltoztathatatlanon. Rossz lapokkal jó játékot. Őrültség.

     Őrült vagyok. Vagy csak őrülten elvesztem az érzéseimben, buta módon hagytam, hogy magukkal ragadjanak. Pár órája úgy véltem, hogy aznap este jókor voltam jó helyen, és jól döntöttem. Már nem gondolom így. De nem fogom a döntésemet felülértékelni, hiszen nincsenek jó, vagy rossz döntések, csakis olyanok, amelyeket a legjobbnak vélünk az adott helyzetben. Utólag már én is okos vagyok. Megtört, de okos.

     Azt hiszem valóban megtörtem. Talán egy évre, pár hónapra, néhány röpke hétre, de semmiképpen nem csak erre a pillanatra. Életünkben meghozott esetleges rossz döntéseink mély nyomot hagynak bennünk. Nem lehet kitörölni. És azt hiszem, nem is akarom.

     Kézfejemmel letörlöm az utolsó könnycseppet is az arcomról. Mély levegőt veszek, hogy kitisztuljon a fejem, már amennyire ez most lehetséges. Körbepillantva, messzebb meglátok egy kisebb csoportosulást. Egyikük felém int, én pedig viszonzom. Füst száll körülöttük, és a beszélgetésük hangos nevetésekbe torkollik. Nem vágyom társaságra. A társaság magával vonzza a beszélgetést, a faggatózást, és ez egyenes út az emlékezésig. Nem akarok emlékezni. Sem a szépre, sem a rosszra.

   - Szia!

   Összerezzenek. Hátra pillantva egy ismerős arc mosolyog rám.

   - Szia, Áron! – viszonzom mosolyát – Mi újság?

   - Nem sok. – válaszolja, és leül mellém a padra. Elővesz a zsebéből egy doboz cigarettát, és felém nyújtja.

   - Most nem. De köszönöm. – válaszolom, és újra a naplementét figyelem.

   - Rendben. – kivesz egy szálat, és komótosan rágyújt – Szeretnél mesélni? –hangja őszintén cseng.

   - Nem. Most nem. – suttogom.

   - Megértelek.

   - Nem érthetsz. –érzem, hogy összeszorul a torkom az elfojtott könnyek miatt.

   - Figyelj! – mondja, és felém fordul – Most nem az a legjobb döntés, ha begubózol, és magányba kényszeríted magad. Ettől nem leszel előbb túl a történteken. Sőt, csak rontasz a helyzeteden. – a hangja kemény, de a szeméből süt az aggodalom – Szeretném, ha ma eljönnél velem, és néhány ismerőssel bulizni. Igazándiból nem adok választási lehetőséget, mint egy jó barát elviszlek, és kész. Nyolcra készülj el. –Rám kacsint, feláll és már el is indul a lépcsőháza felé, válaszomra mit sem várva.

     Vigyorogva nézek utána, ahogy csatlakozik az ismerőseihez, én pedig örömmel adom meg magamat akaratának.