Senki sem születik rossznak vagy jónak.

 

Mindenki maga dönt az útról. Milyen világban élünk? Vajon megfordul néhány józan szülő fejében a gondolat, hogy háborúba küldi gyermekét? Nehéz eldönteni, hogy ez a háború hol folyik: a lelkünkben vagy a világban. Szerintem mindkettőből bőven van. Először az ember belülről emészti magát, aztán másokat tesz tönkre. Először azokat, akiket szeret, végül azokat, akiket nem ismer. Aztán e sötét lelkek egymás ellen mennek háborúba. Vajon nagyon valószínűtlen ezt elképzelni. Nem hangzik úgy, mint egy mese, vagy mint egy nagyszabású, fantáziadús film? De ez a valóság. A kegyetlen valóság. Az elviselhetetlen valóság.

Senki sem születik rossznak vagy jónak. Mindenki maga dönt az útról. Lehet, hogy jó felé mennénk, de jönnek, akik eltérítenek. Miért? Mert őket is eltérítették. Ez egy szörnyű körforgás. Én hiszem, hogy a szívünk legmélyén nem akartunk ilyen életet. De így alakult, s ez nagyrészt a mi hibánk. Befolyásolhatók, céltalanok vagyunk. Miért nem hiszünk magunkban! Ha nem magunkban, hát másban! Túl nagy ez a sötétség, ez a névtelen sötétség, mely a lelkünkhöz láncolva elnyom minden örömet, minden fényt. Elveszünk ebben a labirintusban. Túl sokan vannak a gyilkosok, csalók, hazugok. De tudom, hogy ők is félnek, rettegnek. Rettegnek attól a dologtól, amiből bennük csak egy szikra maradt. Megpróbálják elhitetni velünk, hogy erősebbek, hogy nincs félelmük, hogy minden, amit tettek a rosszból ered. Csak egy igaz emberrel kellene találkozniuk, és felgyullad az a szikra, a remény szikrája. De hol van az az ember? Kevesen vannak, nagyon kevesen. Kevesen vannak azok, akik elénk állnának, és azt mondanák, elég!

Minden reggel háborúba indulunk. Vagy magunkkal kell megküzdeni, vagy másokkal. Belefáradunk az örökös harcba. És azt sem tudjuk, hogy melyik oldalon állunk, ha van egyáltalán másik oldal. Egy jó oldal. Hiszem, hogy van, különben már rég nem lenne ez a világ, nem lenne semmi, csak egy emlék. Túl nagy lenne a teher, összeroppanna alatta a maroknyi hívő. Igen, ilyen a világ: van a jó meg a rossz, mint a mesékben. A mesében azonban mindig a jó győz. A valóság azonban túlmutat a meséken. Itt csak remélhetünk. Ez a sötétség kétségbeejtő, egyre sűrűbb, egyre nagyobb.

 

Ezt a sötétséget vajon nem úgy hívják, ahogy minket?