Egy idő után rájön az ember, hogy minden okkal történik. Még az értelmetlennek tűnő halál is. Egy számunkra igen kedves személy elvesztésének is megvan az oka. Egy olyan embernek, aki emberfeletti jósággal bánt velünk, ártatlan angyalként élte életét. Talán túl jó volt az emberekhez képest, és épp az önzetlensége miatt gondolták úgy az égiek, hogy megkímélik a szenvedéstől, mihamarabb odajuttatják, ahol már várják angyaltársai. Ezek az emberek soha nem hagynak el bennünket, örökké velünk lesznek, még távozásuk után is. Őrangyalként vigyáznak ránk egy olyan helyen, ahol ember még nem járt.  
De jobb így. Tudom, hogy a holtak erdején keresztül utat vágsz majd magadnak, hogy eljuss a célodhoz, melyet elérni többé nem kétség, nem bonyodalom és nem szenvedés.
Most búcsúzom. Hátralépek, s elfordulok a súlyos kaputól. Lelkem immár nem vágyik szállni utánad, csak az emlékek csüngenek agyam legeldugottabb zugaiban. Ott lógnak a semmiben, míg az idő vasfoga ki nem kezdi a láncot, melyekkel magamhoz kötöttem őket.
Te pedig szárnyalsz. Teljes erődből, szabadon és féktelenül, millió csillogó fénypont között csak feljebb és távolabb… távolabb, e zaklatott, árnyék-világtól egy olyan lét felé, mely önmagában is teljes, hol egy gyermek angyali tisztasággal ragyogó szemébe csakis a boldogság könnycseppjei csillognak...