Az órám pontban 8-kor csörömpölt. Nyúzottan nyújtózkodtam, és próbáltam kikelni az ágyból. Lábaimat lelógattam és csak ültem pár percig. Szemem is lecsukódott arra a pár percre, és kicsit újra visszaaludtam.

     Miután újra magamhoz tértem, kimentem a fürdőszobába, megmostam az arcom és csak néztem magam a tükörben. A kép, mi visszanézett rám, megdöbbentő volt. Kisírt, karikás szemek - pedig nem emlékszem, hogy sírtam volna - és halovány bőr. Valahogy úgy éreztem a sápadt és ijesztő nőszemély, ki most visszanéz rám a tükörből, nem én vagyok. Cseppet sem hasonlítok régi önmagamra. De természetesen ennek is megvan az oka.

     Nem volt kedvem tovább nézegetni magam. A látvány elvette a kedvem. Felkaptam magamra egy farmert és egy több számmal nagyobb pólót. Újra megkerestem a cigarettásdobozt, és megint helyet foglaltam a teraszon.

     A város most mozgalmasabb volt, mint este. Mindenhonnan dudák hangját, madarak csicsergését lehetett hallani. Éreztem nekem is lassan indulni kell. Eloltottam hát a cigit, beballagtam, magamba tömtem a tegnapi joghurtot és almát, majd kijelentkeztem a szállodából. A kocsi ugyan ott állt, mint ahova tegnap leraktam, sértetlenül. Bepattantam és újra szelni kezdtem a sztrádát. Már nem volt csak másfél órám az útból. Ez viszont gyorsan elrepült. Mikor a GPS jelezte, hogy lassan a kitűzött célhoz érünk, megrendültem és akaratlanul lassítottam. Ez a megrendülés arra késztetett, hogy leálljak az út szélén és újra előkeressem az üzenetet. A rejtvény alatt ez a pár sor állt:

     „A mesés helytől északra 100 km-re megtalálod a megfelelő búvóhelyet, mit e földi létem alatt hagytam neked.”

     - Szóval, akkor még kell egy kicsit autókázni. Nagyon jó. – mondtam unottam, ám az a bizonyos adrenalin löket, még mindig élt a testemben így hát kíváncsiságtól hajtva újra elindultam. A GPS sikeresen elvezetett a Niagara-vízeséshez, ahol meg is álltam. Ha már itt voltam, körbe akartam nézni.

     Letettem hát a kocsit, és elsétáltam egy közeli padhoz. A pad pont a vízeséssel szembe volt. Gyönyörű látvány volt, ahogy a hatalmas víztömeg lezúdult a mélységbe. Elidőztem itt egy félórát. Visszasétáltam a járműhöz, ám amikor a kulcsot elfordítottam és vártam, hogy a motor felbürrögjön, de nem történt semmi. Megpróbáltam még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, de még mindig semmi. A jó öreg Chevrolet megadta volna magát? Nagyon úgy tűnik. A tank tele volt, azzal nem lehetett baj. Miután kinyitottam az elejét, egy nagy füstfelhő repült az arcomba. Igen, minden bizonnyal megadta magát.

     Mivel én nem értek a kocsi szereléshez, nem tudtam mást tenni, kiálltam a sztrádára és stoppoltam. Egy jó 1 óra után lassítani láttam egy kocsit, végül megállt előttem. Egy néger férfi hajolt ki az ablakon. Szemét nem láttam, mivel napszemüveg volt rajta, ám kedvesnek tűnt. Már csak azért is, mert megállt.

     - Can I help you?* – kérdezte.

     - Yes. Can I ask you where you are going?*

     - Toronto.

     - Oh, it is perfect. Me too. Could you take me?*

     - Yes, of course.*

     Beszálltam hát a jó kis Ford-ba és miközben a férfi vadul vezetett, szóba elegyedtünk. Igazából nem tudtam hova kell mennem, így hát kezemben tartottam a lapot és a folytatását olvasgattam.

     „Toronto mellett találsz egy nemzeti parkot, hol a rejtély nyitja található.”

     Megkértem a férfit vigyen el engem erre a helyre, ő pedig szívélyesen el is vitt. Mikor megérkeztünk a férfi - akit mellesleg Ben-nek hívnak, mint kiderült – kitett, és folytatta útját.

     A hely ahol álltam barátságosnak tűnt. A férfi egy hatalmas kapu előtt rakott le. A kapun túl fenyőerdők tömkelege álldogált, és a távolban egy nagy tavat véltem észrevenni.

     Átléptem a kapun. Az egész semminek tűnik, még is ez kicsit másabb volt, mint egy átlagos kapu átlépés. Mintha a mennybe kerültem volna. Megkönnyebbülés járta át a testem, és harmónia. A kinti világ mintha elhalkult és eltűnt volna. Úgy éreztem, hogy itt újra kezdhetek mindent, amit odakint a kapun túl elrontottam. És most, az újrakezdés csak egy lépés.

     Lassan sétáltam a fák árnyékai között. A nap ragyogóan sütött, a madarak csiripeltek és minden tökéletesnek látszott. Ahogy egyre bentebb haladtam, egyre jobban tárult elém a táj. A messzeségben hegyek magasodtak ki a földből, a hegyek előtt pedig - amit már a kapunál is észrevettem - egy nagy tó álldogált egymagában. Gondoltam én először.

     De amikor már beljebb értem, szemem megtalált a tó partján egy fából épített házat, ami elhagyatottnak tűnt. Kíváncsisággal a testemben haladtam a házacska felé. Jól gondoltam. A ház ablakán bekuksolva nem láttam senkit. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, hogy bentebb kerülhessek, de zárva volt. Felnyúltam az ajtó fölé, hátha ott van a kulcs, hisz az amerikai filmekben mindig ott szokott lenni. Most ez nem jött be.

     Közelebb léptem az ajtóhoz. Valami érdekeset éreztem a talpammal, mintha valamin állnék. Leléptem hát a bejárati szőnyegről és alányúltam. Alatta lapult a kulcs. Kinyitottam és beljebb léptem.     A ház belülről teljesen ki volt alakítva. Pontosan olyan bútorok voltak benne, amik az én ízlésemet tükrözik. Pontosan olyan falfestékek, amik a kedvenc színeim, és amik illettek a ház stílusához. Minden harmóniában volt egymással. 

     A bejárati ajtóval szemben a nappali volt, aminek a végén egy asztalt fedeztem fel. Nem passzolt oda. Minden nagyon jó helyen volt, kivéve az. Lábaim megmozdultak és szinte futólépésben közeledtem az asztalhoz.

     Egy boríték volt rajta, amin a nevem állt. Elizabeth! Gyönyörű betűkkel. Az Ő betűivel. Kezem feltépte a borítékot, szemeim pedig mohón követték az írását.

 

 

^{Drága Elizabethem!}

 

^{Ha ezt a levelet olvasod, akkor bizton tudhatom, hogy megérkeztél arra a helyre, ahova el akartalak vezetni. Ez a ház, amiben most állsz, a tiéd. Minden egyes részletét én csináltam. Tudtam, hogy milyen bútorokat szeretsz és, hogy mik a kedvenc színeid. Ebben a lakásban újrakezdheted.}

^{A táj, remélem tetszik. Tudtam, hogy szereted a fás, növényes, hegyes, völgyes, tavas tájakat, így hát megvettem neked. Elvileg nemzeti park lenne, de megvettem neked.}

^{Csak a tied, és persze a szüleidé. Azt szerettem volna, hogy a halálom után ne kerülj gondba, abban a kis lakásban. Alig fértetek már el. Így hát tessék, ez a tietek.}

^{Végleg még, annyit szeretnék kérni, hogy légy boldog. Örülj mindennek, és maradj meg olyannak, amilyen voltál!}

^{Találd meg újra a szerelmet!}    

 

     A szemeim megteltek könnyel, és nem bírtam tovább magamat türtőztetni. Amit eddig még a barátok előtt elrejtettem, most az is kitört belőlem. Zokogva szorongattam az elázott lapot. A padra görnyedtem... Fájt, piszkosul.

     Hirtelen egy rideg, és hideg kezet éreztem a vállamon. Megfordultam és egy férfi állt előttem. Szeme szürke volt, arca és bőre fehér, hófehér. Rémisztő volt. Megrémülten hátrahőköltem, de miután rájöttem ki áll előttem, szemeim újra megteltek könnyel.  

     - Edward ! – sikítottam fel.

     - Igen drágám?

     - De hiszen te halott vagy ! – ejtettem ki halkan a szavakat, de alig bírtam befejezni, mert kezét szám elé emelte, és magához húzott. Tudtam, hogy ez képtelenség, de most valahogy nem érdekelt.

     A szívem sebesen vert, és egyre jobban szorítottam magamhoz. Beleszagoltam hajába, hogy újra érezhessem kellemes illatát. Olyan rég éreztem már ezt, vagy ehhez egyáltalán hasonló illatot. Annyira különleges volt, hogy ezt utánozni képtelenség volt. Orrom addig-addig szagolgatta, míg tüdőm megtelt illatával. Örökre elzártam a szívembe.

     Kicsit elhúzódtam tőle, hogy láthassam arcát. Mosolygott, mint mindig. Most is csodás volt. Szemeim, mint valami fényképező gép, megörökítették minden egyes testrészét. A szemét, a száját, az arcát, a haját, és mélyen elraktározták. Mondhatjuk belém ivódott a kinézete.

     És természetesen a hangja dallamát. A hangja dallamát, mit annyira szerettem, mibe elsőnek beleszerettem, és amire mindig is emlékeztem. Ez mind szép és jó volt, de még is képtelenség. Hisz ő meghalt!

     Az agyam kérdések megválaszolására várt, de az ajkam nem mozdult. Nem akartam elrontani a pillanatot, hisz mi van, hogy ha ez az utolsó pillanat? Ha most kaptam még egy lehetőség, hogy lássam? Nem fogom kérdésekre pazarolni ezt az utolsó lehetőség, így inkább szám - ami eddig nyitva volt az ámulattól – becsukódott, és újra szorosan átöleltem.

     Nekem csak pár percnek tűnt, de már fél órája ölelkeztünk, amikor viszont ő húzódott el tőlem. Fülemhez hajolt és csak ennyit mondott:

     -  Most mennem kell. Ne feledj ! Szeretlek, még a halálon túl is.

     És végleg eltűnt, kezeim közül oly könnyedén csusszant ki.

     És ott maradtam. Ott maradtam a csendben, és a sötétségben. A nap aranysárga ködmöne már beborította a horizontot.