Az autó csak úgy suhant a kikövezett utakon, a GPS pedig csak mondta a magáét, én pedig jó kislány módjára követtem minden szavát. Ez azért is volt jó, mert ő biztos jobban tudta, hogy hol vagyok és hova kell eljutnom. Másodszor is annyira belemerültem a tájba, hogy szavai fel-felébresztettek, így nem szenvedtem balesetet.

 

     Az autó már vagy 2 órája repesztett, amikor rám tört egy igen erős érzés. El kell szívnom egy szál cigit! Gondolkodtam azon, hogy rágyújtsak-e most, de mivel szomjasnak is szomjas voltam, ezért megálltam az első benzinkútnál és rendeltem egy kávét. A kiszolgáló férfi nagyon rendes volt.  Leültünk beszélgetni, majd mivel pár perc után már nem volt témánk, elment. Én pedig egy szál cigivel a kezemben, és egy pohár kávéval az oldalamon merengtem a tájban. Szokásomhoz híven.

     Az autók csak úgy repültek a sztrádán. A természet kopár volt, egyre kopárabb, mégis ámulatba ejtően szép. A kávé elfogyott, a cigit nagy élvezetek közt elszívtam, úgyhogy várt rám még 3 óra kényelmes vezetés az autóban. Nem is laca-facáztam tovább, bepattantam és haladtam.

     Az idő csak telt és telt… Hét órára egy Cleveland nevezetű városba érkeztem. Úgy döntöttem estére megpihenek valahol, és reggel folytatom csak az utat. Egy „The Gildden House” nevezetű szállodában kaptam helyet. Felcipeltem a kis pereputtyomat, és kicsit otthonosabbá tettem a lakosztályom. Berendezkedtem.

    Legnagyobb örömömre a szobának volt egy erkélye is, ami pont a városra nyílt. Kimentem szétnézni. Kicsit felderíteni a várost. Megint rám tört az, az erős érzés. Cigit! Megkerestem a táskámban, majd letelepedtem az egyik székre és beleszívtam a halálos méregbe. Tudtam, hogy nem szabadna és, hogy elvileg már egy éve nem dohányzok, de most olyan erős volt az érzés, hogy kénytelen voltam megszegni a magamnak megígért szabályt.  Ez a doboz is csak ilyen alkalmakra volt, hisz tudtam, hogy lesznek életemben olyan helyzetek, amikor szükségem lesz egy szál cigarettára. És tessék! Újra és újra beleszívtam, a számat pedig átjárta az-az édes vanília íz, amit már oly’ régóta nem érezhettem. Igazi mámor volt számomra az újnak tűnő, mégis ismerős zamat.

     Szemem lecsukódott, agyam kitisztult és csakis az ízre koncentráltam. Pontosan olyan tiltott gyümölcs volt ez számomra, mint Évának az a bizonyos alma. Ám az akaratlanság kígyója engem is megfertőzött és az ellenállás semmivé vált.

     - A vége a legfinomabb. – állapítottam meg magamban, amikor kopogást hallottam. Oda siettem az ajtóhoz, kinyitottam. Egy pincér állt az ajtóban.

     -Can I help?1–tettem fel a kérdést, de ahogy az előtte lévő asztalkának tűnő járműre pillantottam, már tudtam a választ.

     -Edward booked in advance the dinner for you. Please, choose!2– majd az ételekre mutatott az asztalkán.

     Mivel ma nem nagyon ettem, ezért kicsit többet vettem a kelleténél. Ez onnan is kiderült, hogy amikor felnéztem és megköszöntem, akkor a férfi kicsit meglepetten állt előttem. Én mit sem törődve vele, becsuktam az ajtót, és a rakat kaját a legközelebb lévő asztalhoz cipeltem. Ott leraktam és végig néztem rajtuk. Valami hús féle sült krumplival, egy pohár narancslé, joghurt és egy alma. Nem is tudtam igazán hol kezdjem. Leültem és csak néztem őket, és végül is a húst választottam. Aztán jöhetett a narancslé. A joghurtot és az almát pedig elraktam reggelre, mert akkor már nem kaptam reggelit.

    De egy valamit még mindig nem értettem. Honnan tudta Edward, hogy pont itt fogok megszállni? Ennyire kiismert volna? Az együtt töltött időnk csodás volt, és rengeteg mindent megtudtunk egymásról, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire kiszámítható lennék.

    Feltűnt, hogy valami kicsit bűzölög. Nos, kiderült, hogy a bűz forrása én vagyok. Levettem hát magamról ruháimat és felkerestem a fürdőszobát. Pár perc zuhanyzás után máris frissebbnek éreztem magam. Magamra kaptam egy kopott, gyűrött felsőt és belebújtam az ágyba.